Hatvanöt éves korában elhunyt az a Szatmárnémetiből Dunaújvárosba áttelepült asszony, aki sokáig nem tudta, hogy nem csuoán az édesanyja, de az édesapja is magyar. Nyelvtudásával nem volt gond, mind a magyart, mind a románt jól ismerte – gyerekkorában magyar nagyanyja nevelte. Ötvenöt éves korában, áttelepülésekor tudta meg, hogy édesapja is magyar református. Egy interjúban (Erdélyi Riport) így magyarázta a szülői titkolózást: „Édesapám megtiltotta édesanyámnak, hogy magyarul beszéljen velem… Két nagyon szerencsétlen sorsú emberről van szó. Édesapámnak több családtagja a Horthy-korszak áldozata lett, édesanyám rokonait pedig Szárazajtán fejezték le a fekete szumánosok. Én abban a tudatban éltem, hogy ha magyarnak is érezhetem magam, nem vagyok magyar, mert nem tudok magyarul, nincs meg a magyar kultúrám. Amikor meghalt nagymama, édesanyám tizenvalahány éven át tartó depresszióba esett. Ezalatt én hol az egyik szomszédnál, hol a másiknál laktam. Édesapám reggel elment dolgozni, hazajött éjfél után. Jöttem-mentem a szomszédok között. Román iskolába jártam.” Ezekből az ellentmondó, életét feszítő ellentmondásokból szűrte le azt a meggyőződését, amit élete végéig is vallott: „Fel vagyok háborodva, amikor valaki azt mondja, én tiszta magyar, tiszta román, vagy tiszta német vagyok. Nem igaz! A Kárpát-medencében nincs tiszta… A történelem során itt mindenki mindenkit… Hála istennek szerették is egymást, együtt feküdtek, egy ágyban aludtak, és ebből lett ez a sok csodálatos nép… Gyerekkoromban tudtam az Anyám tyúkját, és tudtam a… mi is a címe? „Egész úton hazafelé azon gondolkodám…” Ezeket Nagymama tanította meg. Tudtam a Miatyánkot is. Utána nagy űr… Nagy semmi.”

Románul írt verseivel debütált, az egyetemen Mircea Dinescu kollégája. Több kötete is megjelent román nyelven, majd magyar szerzőket fordított románra: Hervay Gizellát, Esterházy Péter, Náadas Péter – hogy csak a csúcsok némelyik ét említsük. A lista jóval hosszabb. Élete végéig az együttélés, a kultúrák közötti átjárhatóság vezeti tevékenységét.

Életútjáról, legbensőbb gondolatairól 2011-ben vallott az Erdélyi Riportnak, megrázóan tanulságos olvasmány.

Anamaria Pop: Vers a 421-es gyorshoz

Itt ez a nő, a testén
minden éjjel átrobog egy vonat.
„A 421-es gyors öt perc múlva indul!”
és senki se tudja már, mi a vágy igazából.
Az a lényeg,
hogy a szépen pingált maszkok
(természetesen természetes festék)
bírjanak továbbra is mosolyogni.
„Az utasok szálljanak fel a vonatra!”
Itt ez a nő, a testén
lepkék vonulnak éjszakánként,
de elég volt már az időjósokból,
a sarki hó sem bír elolvadni soha,
pedig logikus volna.
„A jegyeket kérem!”
Itt ez a nő, a testén
minden éjjel egy virág hervad el,
groteszk márvánnyá dermed
– jelentéktelen jelzés ez, hiába –,
mi volt a fecskendőben? Viperaméreg.
Itt ez a nő, a testén
férfiak lógnak minden éjszaka,
kínos, banális, unott libikóka –
nincs más útjuk két sakkparti között,
mert túl sokáig simogatták a mellét.
Az a lényeg,
hogy a vonat csak egyre zakatol,
az utasok lábukat nyújtóztatják,
minden csomag nagyjából a helyén,
de mégis: micsoda kavarodás!
A kilences helyen az úr bőröndjéből
a hagymavirág kilóg az ablakon, csupa harmat,
a tízes helyen egy asszony kosarában
lábát töri két táncoló kutya –
ki ne vágyna itt szerelemre, kérem?
– Figyelem! Megálltunk! – kiáltja a hang a sötétben.
– Ne tessék kiszállni! Balesetveszély!
Örül a sok leprás, ha maguk itt lábuk törik.
Ön pedig, asszonyom,
nézzen csak kacéran a kalauzra,
hogy itt ne hagyja, itt ne hagyja végleg
a világ végén, két állomás között,
ahol örökre arcára fagy
a távirányított mosoly.

Fordította Szabó T. Anna