Megyek az utcán. Lazán, kényelmesen, arcomat fürdetve az áldott napsütésben. Látom, mások is ezt teszik. Így aztán nem véletlen, hogy olykor-olykor egymásnak koccanunk a járdán. De semmi baj, mert az egész univerzumot áthatja ez a békebeli romantikus hangulat. Biccentünk, és lazán sétálunk tovább. Egyre csak árad ez az aranysárga optimizmus. Megcsillan a kirakatok üvegén, és némi opálkékkel vegyülve szikrázik át a túloldalra.
Ma még a forgalomirányító lámpák is lustálkodnak. A piros olyan tompán izzik, mint a nyárvégi nap szélvihar előtt. A zöld beleérik a fák meg-megremegő lombjába és szinte elsárgul az irigységtől, hogy senkit sem tud megállítani. Bezzeg a sárga annyira jól érzi magát kerek búrájában, hogy kétszer is megvillan, mielőtt átadja a helyét.
Az úton lustán poroszkálnak az autók. Ma egyiknek se sürgős a dolga. Koncentrikus köröket rajzolgatnak a levegőbe, így üdvözlik egymást a szembejövő sofőrök. A sarkon egy kék egyenruhás férfi áll merően bámulva a hasán egyensúlyozott kis szerkentyűbe, amelyik állandóan csak 49 – et mutat. Rázogatja, megpofozza az oldalát, az eredmény marad. Aztán hirtelen földerül az arca. A sarkon egy kis zöld Trabant tűnik föl, s a szerkentyű számlálója 51 – re ugrik. Int a Ladában serényen bólogató társának. Ő felriad álmából, bólint, megtörli a szemét, és indít. A másik beugrik a nyitott ajtón, s csak annyit mond:
– Gyorshajtás. Kövesd!
– Melyiket?
– Hát a Trabantot. Ott…
Megkezdődik a hajsza. Elöl a zöld Trabant, utána a kék Lada. A trabantos észreveszi, hogy üldözik. Turbóra kapcsol, és eltűnik a délibábban. A Lada sofőrje bólint, s megjegyzi: „Már megint hülyére vettek…”
Csend. Újra csend. Csak a laza napsütés, a puha koccanások, és a lusta lámpa. Aztán egy hosszú sárgánál találkozik két Mercedes. Mindkettő fekete. A fékek visítanak, a kerekek füstölnek. A műszer most már akár százat is mutathatna, de nincs itt a kék ruhás. A Trabantot üldözi a délibábban.
Ajtó nyílik, ablak reccsen, egy rekedt hang káromkodik, aztán tűz és ólom, és lyukak mindkét autó oldalán. Meg itt a falban is mellettem. Eltévedt golyó. De jó, hogy eltévedt…
A járda aszfaltja meleg. Még mindig köpköd a két fegyver. Már csak egy. Audi jön. Fehér. Az az egy még mindig lő. Biceg. Ajtó ki, az az egy be, Audi el. A járdán senki. A Lada tovább üldözi a Trabantot a délibábban. A kereszteződésben két autóroncs és három hulla. Az egyik kocsi ég. Újra csend és újra senki, csak én. A lámpa se vált. Vak lett mind a három szemére.
Autó jön. Megáll. A sofőr kiszáll, körülnéz, bólint, gyorsan vissza, és lükverc teljes gázzal. Az oszlop mögül egy suhanc tápászkodik. Leporolja szakadt farmerét és futtából visszakiált:
– Én semmit se láttam. Különben süket vagyok…
Észak felől egy kék Lada jön. Délről a mentő, aztán egy vijjogó Volkswagen kék villogóval. A zöld Trabant sehol. Aztán sokan jönnek még gyalog is. Állok. Mennék, de nem mozdul. Se a kezem, se a lábam. Egy férfi jön, kék egyenruhás. Rám mutat.
– Tettes, vagy szemtanú?
– Mindegy, vigyük! Valaki kell! – És visznek.
A kezemen bilincs, betuszkolnak egy autóba. Jobbra, balra egyenruhás. Ezek azt hiszik, hogy én? Én azt sejtem, hogy ők. Az is lehet, hogy semmi se igaz. Hát akkor ki? Talán a délibábos Trabant…
Lift zúg. Fölfelé megyünk. Lámpa, rácsos ablakok. A sötétből kopasz civil, meg az ügyvéd. Ügyvéd nekem? Nekem is. Formaság. Papír és toll az asztalon. Egyik se robban. Írom. Jött, csikorgott, lőtt, bicegett, elvitték. Én hason, a járdán, golyó a falban. Aztán ők.
Nem jó. Törvény, a gyanúsított joga. Tanú, ha kérdezik. Tettes csak ítélet után. Írom. Ők mondták. Mintha jött volna. Talán csikorgott, vagy valami más. Ablak kihullott. Magától vagy tőle. Lehet, hogy a meleg. Fegyvernek látszó, de lehet, hogy esernyő. Borult az ég. Mintha dörrent volna. Az is lehet, hogy légkalapács. Sok ma az úton a kátyú. Luca napkor ólomeső. A falban is egy. Lehet, hogy szögbelövő. A járda meleg. Vagy kerékpárút? Meglehet, de belepte a hó. Na, hát így már egészen más. De azért nem árt egy szemvizsgálat meg a véralkohol.
Újra az utca. Nagy levegő. Sétálgatnak, mintha mi sem történt volna. A kereszteződésben fölmosták az utat. Vagy a megáradt folyó mosta el a roncsokat. Középen fehér kabátos rendőr mutogat. A lámpa még mindig vak mindhárom szemére, de azért átjutok. Többen megyünk a zebrán. Nézem a járdát, de nem hasonlít a kerékpárútra. Itt van az oszlop, ott van a fal, de eltűnt a lyuk. Beforrt? Hiába keresem, sima a fal, és a fény se törik meg rajta.
– Látszat – szól valaki mellettem szürke kabátban. A zsebéből fegyvernek látszó pisztoly csöve kandikál. Kis kíváncsi…
– Ez is? – kérdezem bátran, mert kezdem megérteni; itt minden illúzió.
– Ez is – bólint, aztán az oszlopra lő. – Nem történt semmi. Mint ahogy máskor sem, csak a szemed káprázott a fényben. Ez a lyuk is eltűnik, akár a másik. És te is, ha túl akarsz nőni a látszatokon.
Nem akarok. Már nemcsak túlnőni, nőni sem. Így épp elférek az asztalnál, a fejem elsiklik a csillár alatt, és a lábfejem alig lóg ki a takaró alól. Behúzom, mielőtt észreveszik. És örülök, hogy ott nincs lyuk. És örülök, hogy hátul van egy. És csupa öröm az élet…
Megyek az utcán. Görcsösen lapulva a ólomszürke ég alatt az ólomszürke falhoz. Látom, mások is ezt teszik. Ha egymás közelébe érünk, megállunk, szúrós szemekkel fürkésszük egymás faarcát, aztán elsietünk. Nehogy a másik megtudja. Mit? Hát azt. Azt amit mindenki sejt, de senki se mondja, mert joga van hozzá. Jogállamban élünk. Miénk a jog, a szürkekabátosok