Tizenöt személyt altatni négy fekhelyen bonyolultabb feladat, mintsem azt egy három- vagy négytagú család el tudná képzelni. A hangyatársadalom szervezettsége igényeltetik ehhez. Nem elég lefektetni vagy ágyba zavarni az apróságokat, meg is kell számolni őket, hogy megvannak-e mind. Mert a kisgyerek nem okosabb, mint a bárány, egyszercsak gondol egyet és elkóborol, isten tudja hová, aztán kereshetik. A szüleim jól tudták ezt, vigyáztak is ránk, különösen a kisebbekre, étkezések előtt és lefekvés után mindig megszámoltak bennünket.
Egy, kettő, három…
Ezek voltak az első számtanleckéink. Mire iskolába mentünk, már tudtunk valamennyire számolni, én csak hétig, de a kisebbek tovább, attól függően, hogy hányadik helyet foglalták el a születési sorban.
Egyik nyári este édesapám későn érkezett haza. Aludt már az egész ház. Mielőtt ágyba bújt volna, megszámolta a társaságot, s hát kiderült, hogy a „gyerekszoba” – ami egyébként „felnőttszoba” is volt, mert a szüleim is ott aludtak – „gyermekdíványán” egy aprósággal kevesebb.
Az utcáról beszűrődő gyér fényben számolt, nehogy felébressze őket.
Hatan kell legyenek, és csak öten vannak!
Megismételte a számolást többször is, megtapogatta mindegyik fejét, hátha a félhomály rejtegeti a hatodikat, de hiába, ötnél tovább nem jutott.
Most már a kezének se hitt és felkattintotta a villanyt. Végigpásztázta riadt tekintetét a szorosan egymás mellett szuszogó kis életeken, de így sincs meg a hatodik.
Ezután a takaróra gyanakodott – amely pedig öt félreérthetetlen domborulattal tanúsította, hogy nem ő dugta el a kis Lidiát -, és óvatosan lehúzta a gyerekekről. Arra gondolt, hogy valamelyik ráfordult a kislányra, s a takaró nem akarja elárulni.
Édesapám kétségbeesése ekkorra túllépte az álomkímélő körültekintés gátjait, kiáradt a hangjába és onnan az egész házba.
– Uram, Istenem! Ida, gyerekek, mindenki keljen fel!
Engem első álmomból ágyúval sem lehetett felébreszteni, de ez a kísérteties kiáltás azonnal kinyitotta a szememet. Mindjárt vissza is csuktam. Minek fuseráljam el a betonkemény tenyérrel, esetleg a csípős fűzfahusánggal való találkozást?
„Mi történhetett?”
Reflexszerű félelmem első gondolata az volt, hogy valami borzalmasat követtem el, és következik az ördög megtáncoltatása – a saját bőrömben. Mert édesapám soha nem bennünket vert, mindig a belénk bújt gonoszt. Sajnos, nekem jobban fájt, mint amannak. Ez onnan tudom, hogy mindig visszajött.
Második gondolatra már nem futotta az időből, mert édesapám hangja közvetlenül az ágyam mellett dördült el.
– Jóska, Pista, nem hallottátok?
Dehogynem hallottuk. Kinyitottam a szemem, felnéztem, és csak ennyi fért ki a számon:
Semmit nem csináltunk, édesapám! – és másztam is kifelé az ágyból. A korban utánam következő három, Pista, Éva meg Ida szintén.
A többes szám önkéntelen volt, de nem alaptalan. A nagyobbak a kisebbek bűneiért is kikaptak.
– Hol hagytátok Lidiát?
– Sehol édesapám. Alszik…
– Nem alszik, nincs a díványon, hová vittétek?
Édesapámnak eszét vette a tanácstalan kétségbeesés. Hová vittük volna? Nem voltunk mi József testvérei! Eszünkbe sem jutott irigykedni a többletszeretet cifra köntöse miatt, amivel szüleim felruházták a mindenkori legkisebbet, sőt, tovább szőttük-színeztük a legkülönfélébb módon. Csoda, hogy túlélte. „Hogy mondhat ilyeneket?! Itt kell legyen valahol, hacsak el nem ragadtatott, mint Illés”.
– Megkeressük, édesapám…
– Nem mehetett messze, édesapám…
– Ne féljen, édesapám…
– Itt kell legyen, édesapám…
– Ne kiabáljatok! – tácsolt le édesapám. – Felébresztitek az egész utcát.
– Pista – szólalt meg édesanyám, aki időközben kikelt az ágyból és átjött a „nagyok szobájába” -, nyugodj meg, megtaláljuk…
– Amikor lefeküdtél, ott volt a helyén?
– Igen.
– Te láttad? Megszámoltad őket?
– Igen.
– Hát akkor hol van?
– Nem tudom, de megtaláljuk – felelte édesanyám nyugtató hangon. Édesapám azonban nem nyugodott. Képzelete beleragadta a legrosszabb eshetőségbe. Mintha dézsával öntötték volna fejére a haraggal elegy kétségbeesést, az elöntötte az arcát, lefolyt az egész testére, a mellére, a karjaira, a lábaira, s onnan a szobába. Olyan érzésem volt, hogy derékig állok a sűrű, bénító masszában.
– Szóródjunk szét és kutassunk át mindent – ajánlotta édesanyám. – Felkelt és valahol elaludt. Nem hiszem, hogy kiment volna a házból. Ekkora gyerek ilyet nem tesz.
– Jóska, Pista, ti azért nézzétek meg az udvaron, de mindenütt, megértettétek? – utasított édesapám kissé lehiggadva -, amire mi, mint a nyúl a farkas elől, úgy igyekeztünk ki a házból.
Édesanyám feltételezése valószerűnek hatott, de mi lesz, ha a kicsi vállalkozóbb szellemű és mégiscsak világgá ment? A félelem kettévágta a szívemet, az egyik fele az elveszettért, a másik a bőrömért rettegett.
Az ég lámpásként lógatta fölénk a teliholdat. Meg az udvari villanykörte is segített. Egy kalapácsnyél sem kerülte volna el élesre félemlített tekintetünket.
Alapos munkát végeztünk. Végigmatattuk az ólat, a WC-t, a sütőkemencét, a tyúkketrecet. Tekintetünkkel még a gyümölcsfák lombját is megvasvilláztuk, pedig oda semmiképp nem mászhatott fel. Sehol. Aztán másodszor is átfésültük az első és hátsó udvart. Ezúttal is hiába. Feladtuk. Vissza kellett térnünk a házba. A végén még időhúzásért húzzuk ki a dugót.
A tornácon esztelen nevetés zúdult a fülünkbe. „Megtalálták!!!” Hatalmas megkönnyebbülés és kíváncsiság lökött be az ajtón.
Édesapám, karjában a megtalált báránnyal, előre-hátra dülöngélve nevetett, körülötte édesanyám meg a két lány. Folytak a könnyeik, úgy nevettek. Pokolból léptünk át a nevetés mennyországába.
– Hol volt? – kérdeztük kórusban.
– A szekrényben – válaszolta édesanyám két magasra csapó nevetéshullám között.

(Népújság, 1999. április 17., szombat)

1. Tóthné Szathmáry Irén:
   2017. január 17. 09:28

   Zseniálisan szórakoztató, s mégis mély szülői érzelmeket felszínre hozó írás. Gyermekkoromat idézi fel, s édesapám hatalmas szeretetét, bársonyos-meleg tekintetét, s édesanyám megnyugtató nyugalmát idézte fel bennem. Köszönöm, hogy olvashattam.