(In memoriam Bokor Ildikó)

Kilenc tavat ha megkerülsz,
s a tizedikben elmerülsz,
kilenc tó hamar elfelejt,
a tizedik magába rejt.

Hínár simítja, lágy moszat
óvja megbékélt arcodat,
a víz csak ringat csendesen
iszapos, áldott fekhelyen.

Kilenc tó könnyű habja lejt,
kilenc tó könnyen elfelejt,
és elmossa a lágy homok
tükrébe vésett lábnyomod.

A tizedik, a tizedik
habjai súgva üzenik:
nekünk kínálta fel magát,
őrizzük lezárt ajakát.

(Majtényi Erik: Kilenc tavat…)

Bokor Ildikó (1949-2010) közel negyven esztendeje, az 1972-es székelyudvarhelyi Siculus-fesztiválon énekelte nagy sikerrel ezt a Majtényi Erik talányosan szép versére írt dalt, mely azóta se vesztett hatásából. (Sőt!…)

Ildikó akkor már felfutóban lévő, szemrevaló, erős fizikumú, hatásos színművésznő volt.

Emlékszem, ott ültem a fesztiválközönség kellős közepén és elnéztem a színpadon oly természetesen mozgó Ildikót, akit azóta nem láttam, hogy véglegesen eltűntem gyermekkorom utcájából, ahol Ildikóék velünk átellenben laktak. Nagy masnis, nagy loknis, kíváncsi, jó kedélyű kislány képét hagytam magam után, meg a rekedt hangú, golyvás házőrző kutyájukét, amelytől tartott az egész környék, pedig csak a hangja volt félelmetes. (Ma úgy mondanám: rendhagyó dzsesszénekes volt az ebek között…)

A viszontlátás egyoldalúan kellemes volt: Ildikó  fenn, a színpadon nem tudta, hogy a nézőtéren ott tapsol neki egy alak, aki gyermekkorának része, én pedig nem kerestem az alkalmat, hogy ráerőszakoljam fakuló emlékeimet. Most, hogy már nincsen, hogy 61 éves korában, augusztus utolsó napjaiban hosszú szenvedés után elbúcsúzott az élettől és a szó szoros értelmében lelépett a színről, megtöröm a hallgatást, pedig amit elmondhatnék Róla, az nem is az Ő életének és karrierjének a kvintesszenciája, csupán egy fényfolt, egy árnyalat az arcon…

Voltak, vannak, akik művészi kibontakozása és virágzása teljében éltek és álltak mellette, alkottak vele közösséget.

Egykori színtársulata, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának honlapján olvasom a nekrológot:

„Bokor Ildikó 1973-ban végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán. Négy évig a temesvári Állami Magyar Színház tagja, 16 éven át (1976-1992) a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának színművésze. Utolsó szerepe az Északi Színházban a Szabó József által rendezett Dupla vagy semmi című előadás Mártája volt. 1992-ben áttelepült Magyarországra. Először a debreceni Csokonai Színház, 1998-tól a Nemzeti Színház, 2000-től a Magyar Színház előadásaiban volt látható. Kiemelkedő alakításai Szatmárnémetiben: Vaszilissza (Gorkij: Éjjeli menedékhely), Poppea (Kincses Elemér: Ég a nap Seneca felett), Pasqua (Goldoni: A chioggiai csetepaté), Amanda (Tenesse Williams: Üvegfigurák), Bubus (Vaszary Gábor: Bubus), Eleonora (Mrozek: Tangó), Anya (Örkény István: Kulcskeresők).”

És magánlevélben vall egykori szatmári lakásszomszédja, az Óperencián túlról, aki szintén úgy tartja, hogy az ő emlékei nem érdemlegesek, és nem is olyanok, amiket publikussá lehetne tenni. De hát ha az embernek nem ilyen szubjektív, mások szíve által megőrzött emlékekből áll össze a képe, akkor már csak a kopogó, száraz mondatok göröngye marad…

Dancs Artur meg fogja nekem bocsátani, hogy leveléből vett idézetekkel tegyem elviselhetőbbé, párnázottabbá azt az „iszapos, áldott fekhelyet”, ahová most Ildikó végső pihenőre készül.

„Szerencsés vagyok, mert színházrajongó létemre egy „színészblokkban” laktunk, azaz olyan tömbházban, ahova a kommunizmus idején sok Szatmárra szerződött színész kapott lakáskiutalást. És milyen kicsi a világ… Ildi abba a lakásba költözött, ahol Dálnoky Zsóka lakott korábban férjével, azzal a Fornwald Lacival… Amikor Zsóka disszidált – ma már Szegeden tesz jókat a kultúrával, de egy életre eltávolodva a színpadtól – Bokor Ildiék költöztek oda. Azaz csak Ildi. De ő lelkes pártfogója volt mindig a frissen Szatmárra került ifjú színészeknek, így mások is előfordultak ott… Ildi nagy masnival vagy csak egy szál virággal a hajában sétáltatta Caligulát… Amolyan nagyvilági nő volt számomra, a magam tinédzserségével semmiképp sem fért össze. Bár Karádyt általa fedeztem fel magamnak, amikor egy műsorban a Ne kérdezd, ki voltam című dalt énekelte. És arra a legendás Ida regényére is emlékszem, amiről utolsó rádióműsoromban sok szó esett, amiben Ildi valami könnyűvérű nőt játszott Ács Ali bácsi és Vándor „Pityuka” András oldalán. Szerettem ugyan, de soha nem kerültünk annál közelebb egymáshoz, hogy „Kezitcsókolom – Helló, édes!”… Halála megdöbbent. Nem tudtam, hogy 61. Nem tudtam, hogy beteg. Egyáltalán nem tudtam, mi is van vele. S ha nem írjátok, talán azt sem tudom meg, hogy meghalt. Ildi nem az a féle ember, akiről az ember csak úgy elhiszi, hogy meghalt. Neki ez nem áll jól egyáltalán.”

Színésztársai, partnerei, kitartó közönsége egész biztosan egy jóval teljesebb, lényegmutatóbb Ildikót hordoznak tovább magukban. Talán lesznek még közülük, akik a gyász fájdalmának enyhülésével meg is szólalnak majd. Búcsúzzunk most tőle Boros Zoltánnak Márki Zoltán versére (Abból indultam ki) írt 1972-es dalával, amit Bokor Ildikó túlélő hangja zárjon a szívünkbe. (Cseke Gábor)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ