Nők a háborúban

Nem dicsérlek benneteket nőtestvéreim, akik nagyot és szépet cselekesztek, mert azzal lekicsinyítem ember-voltotok.
Nem vagyunk már: „némberek”.
Már nem ez a nevünk, mint a nő felelősségnélküli korszakában.
Nagy emberi jogokat élvezünk. Vele jár, hogy kötelességeinket is emberségesen teljesítsük.
Az a két híres, délvidéki postáskisasszony férfiak helyén ült; illett, hogy férfiasan töltse be azt.
Mátul fogva nem azt mondjuk róluk, hogy: a férfiak helyén ültek; mátul, vagyis ő tőlük számítva azt mondjuk a hozzájuk hasonló asszonyról: a helyén van. Tettekkel fogjuk kivívni egyenlőségünket, amelyért már a diszszónoklatok özöne hangzott el. Ismerek egy asszonyt, aki két esztendeje dolgozik lelke, teste, ideje és erszénye teljes erejével a sebesültekért, a rokkantakért és az árvákért; mégpedig abban az arányban és tempóban, amilyenben ez az észbontó förtelem, ez a tömegmészárlás terjed és fokozódik. A barátnői néha türelmetlenül faggatják:
– Az isten áldjon meg, nem fáradtál még bele ebbe az idegölő négyszeres munkába?
– Hogy nem fáradtam-e bele? De irtózatosan belefáradtam! A kimerülésig, az émelyedésig, az undorodásig, egy szóval: halálosan belefáradtam! Annyira belefáradtam, mint a fiaink a rajvonalba, a gránát- és ágyuszóba, az éhezésbe és szomjazásba, az álmatlanságba és a vérük hullatásába – de kérdezi azoktól valaki, hogy: talán már bele is fáradtatok édes fiaink?! És nem kell-e – folytatja barátnőm –az indolensek rut csorbáit kiköszörülnünk; nekünk egyeseknek, a százakét? Nem kell-e a lelkeseknek latbavetni magukat, hogy a font kiteljék és a mérleg helyrebillenjen? Fájdalom, a nagylelkűség nem ragályos. Tehát dolgozzunk alázatos hálából, azért, hogy – mi itt nem halljuk bömbölni az ágyukat! Reméljük: akkor sem, ha már ez a könyv megjelent, Reméljük, akkorra már sehol sem hallják…
A magyar nőktől a modern világháború nem kívánja, hogy kardot kössenek, sisakot tegyenek fürtös fejükre s Zrínyi Ilonaként, vagy Dobó Katicaként az ellenségre rontsanak, hullassák vérüket ők is, mint letűnt századok amazonai hullatták. A háború bús idejében vigasztalás, a fájdalmak enyhítése, könnyek letörlése a nő hivatása. A nő melegszivüsége sok reményt adhat a csüggedőnek, az asszonyi hang muzsikája sok bánat fekete madarát tarthatja távol s a női kéz könnyedsége sok véres sebre tehet enyhítő kötést…
És midőn a négy világtájék minden részén alig győzi a háború eseményeit följegyezni a történetiró, az események tömegében, melyek; nők háborús munkáit, odaadását, önfeláldozását állítják elénk, oly hőstettek válnak ki és kínálkoznak külön megörökítésre, melyek messze felül haladják a nő háborús kötelességét és hivatását.
A háború hősökről emlékező krónikája kötetekre menő hőstetteket jegyzett föl a vörös keresztes ápolónénékről is, kik nemcsak a „Hinterland”-ban, de az ezernyi veszéllyel körülvett frontszolgálati ápolásokat is példátlan lelkierővel végzik, sőt oly hősiességgel, amely férfierőnek is bizvást dicsőségére válnék. Kóka Róza vöröskeresztes ápolónő a háború kitörésének első napjai óta állandóan a sebesültek és betegek ápolására van vezényelve. A szelíd és kedves, törékeny testalkatú néne 1914 őszétől 1915 tavaszáig Galíciában, a front mögött felállított fertőző kórházakban teljesít szolgálatot.
– Az istenért, – mondják az orvosok, – menjen más kórházba, más helyre, ahol könnyű szolgálatot kap.
Kóka Róza szelíden válaszol:
– Megtagadnám hivatásomat, ha a betegeket elhagynám.
És a tifuszos, kolerás, hagymázos beteg katonák között ott volt éjjel-nappal. Gyógyszert hordott, vizet hordott, borogatást adott, ételüket hordta föl nekik nedves és zimankós, ködös és fagyasztó időben egyaránt. Ölébe véve hurcolta egyik ágytól a másikhoz a beteg katonákat, mig egyszer csak ájultan összeesik. Hozzája rohannak, orvosok vizsgálják, részvéttel konstatálják:
– Megkapta a flektifuszt.
Súlyos, nehéz hetek következtek. Föllép a láz, élelmet a beteg szervezet nem vesz magához. Víziók gyötrik s vízióiban is a katonák ápolása foglalkoztatja; majd állapota kissé jobbra fordult, hazahozták s itthon sikerült megmenteni, teljesen felgyógyult. A katonaorvosok fölterjesztése szerint odaadó buzgó ápolásával, nem törődve a veszéllyel, melyet a ragály hozhat, több száz katona életét megmentette s ezért a hadvezetőség a katonai érdemkereszttel tüntette ki a vitézségi érem szalagján. Ám hadviselőként katonai kitüntetésre terjesztették föl özvegy gróf Draskovits Sándorné, Bojnár Adolfné és Róna Margit vöröskeresztes nénéket is. A doberdói fronton, Ranzianóban volt felállítva a kórház, melyben a magyar sebesülteket ápolták. Az olasz tüzérek az egész Ranzianót tűz alá vették s gránátok hullottak a kórházra is.
– Itt maradunk! – adta ki a jelszót gróf Draskovitsné.
A sebesült katonák, akiket ott ápoltak, rimánkodtak nékik:
– Tessék itthagyni bennünket addig, mig elmúlik az ágyutüz. –De a hőslelkü ápolónénék pillanatra sem mozdultak mellőlük s a legnagyobb gránáttüzben folytatták a sebesültek kötözését s egy gránátszilánk a grófnét a lábán megsebezte.
– Oda se neki! – mondta a grófné s nyugalommal biztatta a többit is, hogy csak kitartsanak. Egész délelőtt zengett a gránátok robbanása s ebben a nagy ágyutüzben mindvégig kitartottak a sebesültek mellett, kik aztán hálás szavakkal, könnyezve köszönték meg az önfeláldozó ápolást. Másnap a hadseregparancsnok dicsérte meg, aztán katonai kitüntetésre térj esz tették őket elő.
Ugyancsak Ranzianó bombázásával kapcsolatos Ajtai Nagy Margit tényleges és Újhelyi Lászlóné önkéntes vöröskeresztes ápolónők hőstette is. A frontról oly sok sebesült érkezett, hogy a kórházakban már nem volt hely s csak olyan házban lehetett őket elhelyezni, melynek pincéjében robbanó hadianyagok voltak. A házba gránát csap, keresztülszeli a tetőt, a padlást, a szobapadozatot s lent a pincében explodál. Tűz támad, mely egyre jobban terjed a fölhal mozott robbanó anyagokra.
– Meneküljenek, testvérek, meneküljenek! – zúgják a sebesült katonák.
– Majd aztán, ha előbb magukat biztonságba helyeztük! – volt a válaszuk.
Az útvonalat úgy keresztül pásztázták az ágyulövedékek, hogy lehetetlen volt segítséget kapniok arról az oldalról. A ház lángban állott, a tetőzetről hatalmas, égő gerendák zuhantak alá és a r pincében egyik robbanás a másikat követte. Óriás dördülések a pincéből, a két ápolónővér pedig a vállán hordta ki a házból a sebesülteket, tizenkétszer mentek be az égő házba, tizenkétszer hoztak ki onnan sebesülteket s abban a pillanatban, mikor az utolsó sebesültet biztonságba helyezték, óriási detonáció hasított a levegőbe s a ház összeomlott. A két bátor, hőslelkü ápolónénét szintén katonai kitüntetésre terjesztették föl.
Rodinis Amália, aki egy magyar tengeri hajós felesége, még 1914 július 25-én beállt önkéntes ápolónőnek a „Traischen” hajóra. Hasztalan kérték, hogy tegyen le merész tervéről, hisz a hajó az ellenség kereszttüzében mindig a halál utján jár.
Nappal minden műtétnél segédkezett, tisztogatta a műszereket, leemelte a sebesülteket a kötözőasztalról, éjjel pedig a súlyosan sebesültek ágyánál őrködött. 15 0-re emelkedett már a sebesültek száma, férfi-ápoló pedig alig volt. A sebesülteket nótázva szenderitette álomra, korán reggel pedig ő volt először a helyén, amikor a kötéseket kellett megújítani. Bálványozta az egész hajószemélyzet, de ő mégsem volt magával megelégedve. – Mikor visznek végre a tüzbe ? – kérdezte mosolyogva reggelenként, mikor a Száván lefelé hajózva, ropogtak a szerb fegyverek. Aztán következtek a legvéresebb sabáci napok. Gyilkos ágyutüzben kellett a „Traischen”nek a fedélzetére szedni a sebesülteket. Rodinis Amália a sortüz alatt is helyén maradt és ápolta a sebesülteket.
Egyszerre nagyon sűrűn kezdett lecsapni a golyózápor. A férfiápolók ismerve a veszélyt, bizony elbújtak, de a tengerész felesége tovább végezte munkáját. Sebesülteket cipelt a hajó korlátjától a műtőasztalig, nem törődött a szerb tüzeléssel és példája hatott is a többire. Attól fogva nyugodtan és rendben folyt tovább a sebesültek gondozása. Az ápolónőt a koronás arany érdemkereszttel tüntették ki, amely a vitézségi érem szalagján viselendő.
A vöröskereszt-egyesület annálesei azonban meleg elismeréssel emlékeznek még nagy sereg ápolónőről, kik különös bátorsággal tűntek ki.
Így özvegy gróf Eszterházy Pálnéról, ki férje hősi halála után már négy nappal a galíciai fronton orosz tűzben kötözi a sebesülteket, báró Apor Gizelláról, Heintz Mariskáról, Vajkai Juliskáról, gróf Almássy Denysről, báró Fiáth Máriáról, kik szintén ágyutüzben ápolták sebesültjeinket, báró Fiáth Mária ragályos betegséget is kapott s gróf Batthyány Lajosnéről, ki a staniszlaui kórházat mindaddig nem hagyta el, mig az oroszok elől az utolsó katonánk is ki nem vonult a városból.
Külön fejezetet kell szentelnünk azoknak a postáskisasszonyoknak és postamesternőknek, akik életük kockára vetésével nemcsak a veszély elkövetkezéséig, de tomboló ágyutüzben sem hagyták el helyüket, csakhogy fentmaradjon a táviró- és telefonösszeköttetés csapataink között.
1914 augusztus 15-én a fehértemplomi katonatisztek lakomát rendeztek. Az asztalfőn szerényen ül egy postáskisasszony: Pálinkás Ilona, második osztályú posta- és távirdakezelőnő. Ünnepélyes felköszöntők hangzanak s aztán mindegyik katonatiszt sorban kézcsókra járul a kisasszonyhoz… A rendkívüli ünneplés oka? Július végén a dunamenti Báziásra rendelik a kisasszonyt Nagykikindáról a rendkívül felnövekedett táviró- és telefonforgalom lebonyolítására. A kis községben közvetlenül a Dunapartján, nem messzire a hajóállomástól, áll egy hatalmas kétemeletes ház, melyben a magyar vezetés összes exponált szerveit helyezték el. Itt van a vasúti állomás, a határrendőrség s a földszinten a posta. Midőn az orosz hadüzenet megtörtént s a szerb területre hatolt seregünkből csapatokat vontunk el, a szerbek nagy merészségre kaptak. Báziáson is tapasztalták, hogy a szemközti dunamenti erdőben nyüzsögnek a szerbek. Augusztus 13-án pedig megkezdik a szerb ütegek az állomás bombázását – mindenki el menekül s bár a posta ablakai előtt négy gránát robban, Pálinkás kisasszony a helyén marad. Így történt, hogy a távbeszélő félbeszakítás nélkül működött s megtehette a katonai parancsnokság az intézkedést a szerbek szándékolt támadásának elhárítására. Ám ezzel még nem ért véget Pálinkás kisasszony szereplése. Október 3-án a szerbek újból tűz alá fogják az épületet, melyet kerek harminc gyujtógránát talál. Nagy tűz támad, az épület leégett s mikor a katonaság a posta szerelvények kihurcolása miatt az épületbe hatol, nagy meglepetéssel látják a kapcsoló szekrény előtt lázasan dolgozni Pálinkás Ilonkát, kit sem a velőtrázó ágyutüzelés, sem a gránátoknak a postaépületben való felrobbanása, sem az épület égése nem tántorítottak el attól az elhatározástól, hogy munkahelyén kitartson. Szolgálatát – mondja a hivatalos jelentés – még akkor is kifogástalanul végezte, mikor feje fölött már égett az emelet s csak akkor távozott a már összeroskadó épületből, mikor a csendőrparancsnok erélyesen felszólította. A bátor kisasszonyt az arany érdemkereszttel a vitézségi szalagon jutalmazták hősies maga tartásáért.
De Pálinkás Ilonka kisasszony nem az egyedüli, aki nő létére ilyen válságos helyzetbe került. Még több postáshölgyről emlékeznek a hivatalos följegyzések. Gregurincsics Zlata posta- és távirókiadónő és Baráth Éva posta- és távirókisegitőnő Klenák állomáson voltak alkalmazva. Az első szerbiai visszavonulásunk után a szerb támadás ép a Sabáccal szemközt levő Klenák ellen irányult, amely jelentős vasúti gócpont is volt. A szerb lakta házakat kerülték a gránátok, de különös pontossággal hullottak a postaépületre, mert az ellenség súlyt vetett arra, hogy a hírszolgálat ott megszűnjék. Bier Rezső zászlós vezette a hadi és táviróhivatalt; már a mozgósítás első nap jaiban kicserélték a tisztviselőket, de az újak is mind a négyen szekerekre ültek és elmenekültek, amint az első gránátok a postaépületre csapjak. Csak a két 17 éves leány maradt a zászlós segítsegére és fennakadás nélkül végezték dolgukat. A hadtestparancsnokság annyira pontosan kapta távirati értesítéseit, hogy csak négy nap múlva véletlen folytán tudta meg, hogy Klenákon a legsúlyosabb szolgálatot látják el s közülök kettő jóformán gyermek és – leány. Amikor ezt telefonon megtudták, ép akkor is egy hatalmas gránát csapott le a háztetőre. Másnap a mieink előrenyomultak és a zászlóst két derék munkatársával együtt felváltotta a katonaság.
A király azzal fejezte ki különös elismerését a fiatal leányokkal szemben, hogy az arany érdemkeresztet adományozta nekik a vitézségi érem Szalagján, amely csak hősöknek jár ki. De a történetíró a hős postások névsorát kötetszámra szedhetné össze. A kárpáti falvak hős telefonistái, vagy a vonatok mozgópostásai hány tanujelét adták kitartásuknak, hőslelküségüknek. Különösen bátor magatartást jegyeztek még fel Szabados Lászlóné nagybocskói postamesternőről. Dercsényi Erzsébet polenai postamesternőről, aki a tüzvonalon keresztül létesitett telefon-összeköttetést. Özvegy Szaplonczay Pálné dragománfalvai postamesternő pedig még akkor is telefonált hadvezetőségünkkel, amikor már az oroszok a postaépületbe értek.
A legszebb följegyzések azonban csak a román betörés után kezdődtek a nőkről, legendás történetek, mesébe illő epizódok. Mindenki emlékezhetik még a bátor predeáli postáskisasszonyokra, Tucsek Margitra és társnőire, akik regényes kalandok után Oroszországon át jutottak haza; aztán báró Bornemissza Elemérné és gróf Bethlen Istvánné gyermekmentésére. Csaknem másfélszáz kis gyermek, köztük harminc csecsemő maradt Nagyszebenben, amikor a románok már elárasztották a várost ágyutüzükkel. A két mágnásasszony vállalkozott a veszedelmes mentésre, az összes gyermekeket fölrakták szekerekre és az ellenséges tüzérség szakadatlan ágyúzása közepett addig vitték az apróságokat, amig vasúti kocsikba nem tudták rakni őket, hogy a kolozsvári gyermekmenedékhelyre szállítsák valamennyit.

Forrás: Magyar hősök 1914-1916 Szerkesztette Tábori Kornél. A Pesti Napló kiadása / Magyar Elektronikus Könyvtár