Tüzes kemence

…Világrészek csaptak össze. Hősök születtek, halottak sokasodtak, emberek gazdagodtak és nyomorba süllyedtek, a szeretet hangja azonban, amely elsősorban a gyerekeké, egyre csendesebb lett. Azóta sokszor elgondolkodtam azon, milyen csodálatos dokumentum lett volna, ha valaki összegyűjti a világ minden tájáról azokat a leveleket, amelyeket az anyák és a feleségek, a szeretők és a gyerekek küldtek el az egyetlen után a háborúba. A háborúról borzalmasabb és megrendítőbb vádiratot, az emberi szenvedésről kiáltóbb dokumentumot nem írhattak volna. De a világot, úgy látszik, ez nem érdekelte; és vannak emberek – nem is kevesen -, akiket ez most sem érdekel! Az én gyermekkoromban mindenre ez nyomta rá a bélyegét. Az újság s a katonalevelek, a rettegésben élő anyák és feleségek, az itthon maradottak élethalálküzdelmével van teli. De bármennyire is fájt, megszoktuk. Mindent megszokik az ember. A sírást éppúgy, mint a halottakat és a temetést. A vörös és fekete szín váltak uralkodóvá: a vér és a gyász színei. S ha a felnőttek élete ilyen volt, miért lett volna különb a gyermek élete? – a háborús gyermeké, aki még csak fokozta a háborús élet terhét. Vajon ki lehet-e törni ebből a szorongató, fojtó gyűrűből, vajon a háborús gyermek élheti-e a világot annyira, hogy öröm is vegyüljön sanyarú életébe?…

Minthogy háború van, a váradi forgalmas utca életéhez hozzátartozik a mindennapi katonatemetés. Kétféle katonatemetést láthattunk: tiszti temetést és közlegénytemetést. A kettő közötti különbség olyan nagy és tanulságos volt, hogy nem lehet elfelejteni – beszélni kell róla.

Ha tisztet temettek, nagy volt a cécó, nagy volt a kíséret, ha közlegényt temettek, a szertartás egyszerű volt, és kicsi a kíséret. Ezek a temetések hozzátartoztak az élet mindennapi rendjéhez. Délután három órakor hozták őket a katonakórházból, és vitték őket a piacon keresztül a temetőbe. Rezesbanda szolgáltatta a mélabús zenét. Az emberek megálltak; a piaci kofák addig nem árultak, míg a menet el nem haladt. A férfiak levették kalapjukat, az asszonyok sírtak, és a fejkendő csücskébe törölgették szemüket. Mi, gyerekek is megálltunk a játékban, a rohangálásban. Meghatott bennünket az öregek szomorú viselkedése. A zenekarhoz tolakodtunk, hogy minél többet lássunk, halljunk. Ha nagy volt a cécó, sokszor elmentünk velük a hídig, sőt a temetőig is. A sok temetés azonban unalmassá vált. Megszoktuk, és rendszerint beteltünk a piaci jelenettel. A hídnál vagy a temetőben sortűz fokozta az ünnepélyességet. Egy idő után ez megritkult – sok volt a temetés, s csak a tisztek részesültek ilyen pompában. Később a zenekari kíséret is elmaradt, elmaradt a díszőrség és a díszszázad is -csak temettek. De amíg a rezesbanda kíséret tartott, felkavarta a kedélyeket. A rezesbanda ugyanis a hídtól visszafordult, és a piacon keresztülhaladt – de milyen más hangulattal: füj-ták a vidám katonanótát, mintha mi sem történt volna. A felnőttek és a gyerekek felvidultak. Mentünk a zenekar mellett díszlépésben, ahogy a katonáktól láttuk. Én általában hátul mentem, mert tetszett a nagy dob, a kis póni lóval.

A temetés után rendszerint különös zavar és szomorúság fogott el. Kiálltam a zenekart kísérő sorból, és csendesen elindultam hazafelé. A játék nem érdekelt. Valami fájt – valami mintha megpattant volna bennem. Előfordult, hogy napokig nem lehetett a hangom hallani. Anyám azt hitte, beteg vagyok. Ágyba dugott – ez pedig furcsa volt, mert nappal mit is keres az egészséges gyerek az ágyban . . .
Így minden napnak megvolt a maga eseménye. Mint ahogy a posta is mindennap meghozta az értesítést arról, hogy ennek vagy annak a családnak a feje vagy a fia hősi halált halt a hazáért.
A hazáért szó eleinte szent fogalom volt a szemünkben, de minél sűrűbben jöttek a halálcédulák a hősökről, akik a hazáért meghaltak, és minél tovább tartott a háború, annál inkább megkopott ez a szent fogalom az emberekben. Az öldöklés, a sok-sok halott nemcsak megrázni tud – ha megszokottá vált, szürke egyhangúságot idéz elő.

Emlékszem arra is: a háború elején sokat és szenvedélyesen vitatkoztak az emberek, aztán elcsendesedtek, s hallgatásba menekültek. És ezt a hallgatást, ezt a szomorúságot aztán csak valami nagy esemény bonthatta meg. Az emberek olvasták az újságok hadi jelentéseit, megbeszélték, de lassan ezek is elvesztették jelentőségüket. Az újságok gyakran jelentek meg fehér foltokkal. Ezeket a fehér foltokat az emberek fontosabbnak tartották a hadijelentéseknél. Egymás között suttogva magyarázgatták. De aztán ehhez is hozzászoktak – közömbösekké váltak. Korán rájöttem arra, hogy az emberek sok mindent meg tudnak szokni…

Forrás: Marosán György: Tüzes kemence. Tények és tanúk. Magvető, 1967.