A Genezáret-tó partjára ment Jézus a tizenkét kiválasztottal, hogy ott folytassa a tanítást. Az emberek köré gyűltek, és egyre nőtt a tömeg, mely hallani akarta a prédikációt. Végül, hogy mindenki láthassa őt, és hallhassa a hangját, egy hajóra szállt, a sokaság pedig a parton állva figyelte. Amikor befejezte a tanítást, és esteledvén elbocsátotta a sokaságot, így szólt a tanítványokhoz:
– Menjünk a túlsó partra. Elfáradtam. Ott csendesebb a környék, jobban tudunk pihenni. – Ezzel a hajó hátsó részébe ment és lefeküdt a vánkosokra. Nyomban el is aludt.
A hajó elindult a túlparti Dekapolisz felé, nyomában más hasonló hajókkal, amelyek a Jordánon túli pogány településekről hozták át az érdeklődőket. Alig értek a tó közepére, óriási szélvihar támadt. A hatalmas hullámok becsapkodtak a fedélzetre, s majd hogy föl nem borították a hajót. A tanítványok összedugták a fejüket, mit tehetnének a vihar ellen, hogy ne zavarják Jézus pihenését. Végül úgy döntöttek, hogy kénytelen-kelletlen föl kell ébreszteniük.
– Mester – mondták neki – mind elveszünk ebben a viharban…
Ő meg fölkelt a vánkosokról, szembenézett a tajtékzó hullámokkal, és csak annyit mondott: „hallgass el, némulj meg!” Mintha valami értelmes emberi lényhez szólna. És erre elcsendesült a szél, kisimultak a víz fodrai. Aztán a tizenkettőhöz fordult. – Miért féltek ennyire? Miért nincs hitetek?
E szavakra még nagyobb félelem költözött a szívükbe és egymástól kérdezgették, választ se várva: – Ki ez, hogy még a szél, meg a tenger is engedelmeskedik a szavainak?
Amint kikötöttek a gadaraiak földjén, egy jól megtermett robusztus alkatú férfire lettek figyelmesek, aki a hegybe vájt sírboltok felől közeledett feléjük. A helybeliek, akik már ismerték őt, futva menekültek, vagy visszaszálltak a menedéket adó hajókba. Az arcukra kiült a félelem.
– Ez egy tisztátalan lélektől megszállott ember – mondták. – Egy őrült, aki ruhátlanul járkál, és a sírboltokban lakik. Többször megpróbálták már vasláncokkal megkötni, bilincsbe verni, hogy ne háborgassa a város lakóit. Hasztalan. Szétszaggatta a legerősebb láncokat, összetörte a bilincseket. Senki és semmi nem képes megfékezni őt. A környék réme. Éjjel-nappal a sírokban kutat, vagy a hegyeket járja élelemért. Üvöltözve jár-kel, mint egy felbőszült állat, és kövekkel vagdossa magát. Ezerszer jaj annak, aki véletlenül szembe találkozik vele.
Ekkor is üvöltve rohant elő egy sírboltból, s félő volt, hogy az emberekre veti magát. Már mindössze egy kőhajításnyira volt tőlük, amikor hirtelen Jézus felé fordult. A tanítványok ereiben meghűlt a vér. A behemót azonban elcsendesedett. Meghunyászkodva, lehajtott fejjel állt meg előtte. Aztán a földre borult, és ekképp kiáltott;
– Mi közöm hozzád, Jézus, a magasságos Isten Fia? Az Istenre kérlek, ne gyötörj engem!
Jézus ránézett, és ezt mondta neki:
– Menj ki, tisztátalan lélek ebből az emberből! – Majd megkérdezte – mi a neved?
– Légió a nevem, mert sokan vagyunk – hangzott a válasz. – Kérlek, ne űzz el bennünket erről a vidékről!
Az emberek egymásra néztek, és elképedten mondták; – de hiszen egy római légió hatezer katonából áll, hogyan férne ez el egyetlen emberben, még ha óriás is?
A tisztátalan lélek azonban folytatta.
– Lásd, ott a hegyoldalban legelészik egy disznócsorda. A görög városlakók kedvencei. Vannak vagy kétezren. Küldj minket azokba, hadd lakjunk bennük!
– Rendben van – mondta Jézus – megengedem, hogy a disznókba költözzetek.
A tisztátalan lelkek sorban ugráltak ki a behemót testéből, és rohantak át a hegy lankáin turkáló disznókba. Azok meg röfögve, visítva megindultak a tó felé, és mind a kétezer belefulladt a vízbe. Pásztoraik hiába próbálták visszafordítani őket, még a rájuk uszított kutyákat is megharapdálták, úgy fel voltak bőszülve. Látva ezt a tehetetlen kondások elmentek Gergezába, meg a környező falvakba, ahol a disznók gazdái laktak, és elmesélték mi történt.
Jöttek is a gazdák, s nagyhangon kiabálva követelték vissza az állataikat. Amikor azonban Jézus közelébe értek, szinte elállt a szavuk a csodálkozástól. Ott ült mellette a megszállott, akiben korábban a légió lakott. Fel volt öltözve, és nyugodt, érthető hangon mesélte a vele történteket. Még bocsánatot is kért a gazdáktól, hogy oly sokáig ingerelte őket. Akik ott voltak a hajókon utazók közül, csak bólogattak, és megerősítették a szavait. Félelem vett erőt ekkor a környék lakóin, és azt mondták Jézusnak:
– Hallottuk, mi történt, látjuk a meggyógyult gadarait. Azt is láttuk, hogy a kétezer disznónk a vízbe veszett. Nem tudjuk ki vagy, honnét származik a hatalmad mindahhoz, amit tettél, de látjuk a ruhádról és a barátaidról, hogy a túlparti zsidókhoz tartozol. Szép szóval kérünk, uram, távozz a mi határunkból, és ne is gyere vissza többé!
Jézus nem vitatkozott a pogányokkal. Beszállt a hajóba, és követték őt a tanítványai is. Ekkor hozzá lépett a nem rég még megszállott ember, és azt kérte, hogy ő is velük mehessen.
– Téged nem vihetlek magammal – mondta neki. – Menj haza a tiéidhez, és vidd hírül nekik, milyen nagy dolgot tett veled az Úr, és hogyan könyörült meg rajtad.
A behemót pedig elment mind a tíz városba, ahol főleg görögök laktak, és fennhangon hirdette milyen nagy jót tett vele Jézus, hogyan mentette meg őt az Úr.

*

Nagyon sok barátja lett Bíró Balázsnak, miután megalapította a Városi Rendezvényszervező és Kivitelező Kft-t. Ez egy olyan cég volt, ami mindennel foglalkozott a keresztelőktől az esküvőkön át a temetésekig. Az épület, amelyikben a cégvezetés elkezdte áldásos tevékenységét, hajdan a Béke és Barátság Kultúrotthon nevet viselte. Az államosítás előtt meg Halmi báró kastélya volt. Mindezt csak azért mondtam el, hogy tudják, hogyan lett Balázs a Bíróból báró. Néhányan furcsállták ezt az átváltozást, de azt mondták, így lesz a hernyóból lepke, s mentek tovább a dolguk után. Kezdetben kissé maga is berzenkedett az átkeresztelés ellen, meg csúfolódásnak is vette, ha a riválisai szólították így a hangjukban némi malíciával, de hamarosan megszokta, és kifejezetten élvezte a bárói címet. Kik voltak ezek a riválisok? Hát például a Kék Madár Disco tulajdonosa, a Fekete Marci, aki városszerte elhíresztelte róla, hogy zárjegy nélküli cigarettát árul, és alkalmanként füvet is lehet kapni nála. Nyomban be is idézték bárót a rendőrségre, és egyenesen a szemébe vágták a vádat. Pontosabban: a kihallgató zászlós megmutatta neki a feljelentést, és megkérdezte; „mit szólsz hozzá Balázs?” Ezekkel a szavakkal kérdezte, ugyanis három évig padtársak voltak az iskolában. Ő meg csak úgy hanyag eleganciával elhúzta a száját és visszakérdezett:
– Akarsz egy jó fogást csinálni, Ferikém? Hát akkor holnap éjjel fél kettő és kettő között vidd ki az embereidet a diszkó elé. Zárás után szállítják neki a zugfőzdéből a pálinkát.
A rendőrt kitüntették a Harc az Egészséges Életért Érdemrend
bronz fokozatával (az ezüstöt a főnöke kapta), a környék zugpálin-kafőzdéiből pedig azután báróhoz vitték a párlatot. Volt egy nagyon ügyes mixer barátja, aki egész nap az aromákat keverte. Sikerült is összehozniuk egy olyan különleges ízesítésű koktélt, ami nagyon ízlett még a polgármesternek is, pedig ő aztán igazi ínyenc volt. Különben tíz hektár gyümölcsösben gazdálkodott, és volt egy kis pincészete is húsz hektár szőlővel. A hivatal év végi partiján kóstoltatták meg vele a jutalomosztás után. Akkor már a büfét is ők üzemeltették a városházán. Miért is kellett volna más céggel kísérletezni, amikor ott voltak a báró kipróbált, megbízható emberei? Kiírták ugyan a pályázatot, de olyan követelményeket állítottak a próbálkozók elé, amelyeket senki se tudott volna teljesíteni. Így aztán nem csoda, ha nem volt más jelentkező.
Egy városi ünnepség után tartott fogadáson – szép, tavaszi nap volt, talán éppen március tizenötödike – ott volt az országgyűlési képviselő is. A Bodor Bence, akiről az a pletyka járta, hogy bolondul a nőkért. Borozgattak, koccintgattak, a zenekar eljátszotta a képviselő úr kedvenc tangóját. Egy feltűnően csinos, ifjú hölgy meg felkérte. Táncolgattak, jól érezték magukat. De nemcsak ők, táncoltak ott mások is. Zártkörű rendezvény volt… Aztán kiderült, hogy a hölgy a báró másodunokahúga, és az élettársa, aki éppen mással volt elfoglalva, roppant féltékeny természetű. Hamarosan ki is verte a balhét, és félő volt, hogy amilyen meggondolatlan, még képes valami botrányt kavarni a különben feddhetetlen képviselő úr körül. Szerencsére jött a báró, és megoldotta a problémát. Eszébe jutott, hogy ha a képviselő úr segítene megszerezni a panzióüzemeltetési engedélyt, amit ez a bizonyos unokahúg hónapok óta kérelmezett, bizonyosan megenyhülne a Józsi féltékenységi rohama is. A falusi turizmus fellendítése különben is nemzetgazdasági érdek, amiről akár a Parlamentben is beszámolhatna a képviselő úr. Akár ott is tölthetne náluk egy hétvégét a családjával tapasztalatszerzés céljából. Van ám ott panzió, lovarda, meg horgásztó is. Este tábortűz, meg szalonnasütés… Akár egy kihelyezett frakcióülést is meg lehetne tartani náluk. A báró zenekart is tud szerezni, meg lányokat a vacsora utáni tánchoz…
Nem tudni, ki mit tett, mikor és hogyan, de tény, hogy fellendült a lovarda forgalma, sőt hamarosan leaszfaltozták azt a néhány száz (no mondd már, esetleg egy kilométernyi) utat, ami elválasztotta a tanyát a főúttól. Mégse a sáros, gödrös földúton küszködjenek a Mercedesek…
A báró megvette a város valamennyi kocsmáját, cukrászdáját, diszkóját, és azt suttogták a rossz nyelvek, hogy hozzá járnak elszámolni a lányok. Ez persze nem volt igaz, megvoltak erre a külön kiképzett emberei. És ezek se csupán a lányokkal foglalkoztak…
A hétvégi bulik egyre hangosabbak lettek, s hazafelé menet a dugig telt autók egy része az árokban landolt. A rendőrök hitetlenül nézték, hogy fért el bennük hét-nyolc gyerek. A kórházi vérvételnél a magas alkoholszint mellett egyre gyakrabban mutatták ki a drogot. Az orvosok a fejüket csóválták, a rendőrök meg azon tanakodtak, vajon mi válthatja ki a fiatalokban az egyre erősödő agressziót? Miért van az, hogy a legtöbb utcai szóváltás késelésbe torkollik?
Báró csak mosolygott rajtuk, s pöffeszkedve gyűrte zsebre a húszezreseket. Azon is csak nevetett, s kiült arcára a kéjes káröröm, amikor a dílerei büszkén mesélték sikereiket. Például azt, hogy az egyik kiskorú kuncsaft baltával verte szét az anyja fejét, hogy elvegye tőle a kosztpénzt heroinra. „Mit tehetett volna szegény gyerek, ha szép szóval nem adta?” Egy másik meg a szomszéd öregasszonyt verte félholtra egy vascsővel, de ráfaragott, mert mindössze kétezer forintot talált a házban.
– Meglásd főnök, előbb-utóbb lebukunk – mondta az egyik díler. – A zsaruk már így is túl kíváncsiak.
– Kishitű vagy aranyapám! – nézett rá megvető vigyorral. – Nekünk e földön már senki nem árthat!
Az emberek féltek, és gyanakvón néztek egymás szemébe. Zárat cseréltek az ajtón, és szereltettek rá még egy nagy lakatot. Sötétedés után kihalt a város, csak a rendőrjárőr lépte kopogott.
Surrant, bújt a díler, s a kuncsaftnak csak úgy adott új adagot, ha megesküdött, hogy nem adja ki a nevét, még ha lenyúzzák is a bőrét legott. Amikor meg nem jött időben, jött helyette az elvonási tünet, s nem hagyta nyugton a beetetett áldozatot. Üvöltve követelte a megszokott anyagot. A nyomozó meg kapva a szón, két névért adott egy adagot. Kattant a bilincs, csikordult a fogda zárja, lassan összejött az egész csapat. A végén még a báró is rács mögé került.
A bíró hangja keményen kopogott a tárgyalóterem falai közt, amint sorolta a vádpontokat. Mielőtt kimondta volna az ítéletet, megkérdezte bárót, megbánta-e a tettét?
– Bánjon meg mindent, s kérjen bocsánatot az utolsó szó jogán – súgta az ügyvéd a vigyorgó bárónak – akkor a büntetés kisebb lehet!
– Nincs mit megbánnom – vetette föl büszkén a fejét – hiszen én győztem! Az én nevemet visszhangozza a fél világ. Nem látta az újságokat? Én lettem a megasztár! Maga legföljebb csak asszisztálhat nekem.
– Nem vitás, őrült ez az ember, a hatalom őrjítette meg – mondta a bíró a tárgyalás után. – Neki az ítélet elismerés. Ha kiszabadul egykor, ezt folytatja majd tovább. E gonosz lelken ember nem segíthet.. . Hacsak az Isten meg nem fogja majd a kezét…