/Részlet egy terjedelmesebb szövegből/

Álltam ott, csöndben, nagyanyám halálos ágyánál és néztem apámat. Könnyek nélkül marta a fájdalom.
Minden nap bent volt a kórházban, kora reggeltől késő estig őrizte nagyanyám utolsó napjait. Csak éjszakára ment haza. Haza, az egykori kis házba, ahol megszületett, ahol gyerek volt, ahol felnőtt és ahonnan messzire költözött. Arra gondoltam, talán éjszakára tartogatja a könnyeit, a hetek óta magányos éjszakáira, és láttam magam előtt, ahogyan a pléhtetejű, kopott asztalon megszeli vacsorára a kenyerét. Ha evett egyáltalán. Megtöpörödött és lefogyott, vonásait megviselték az utóbbi napok. Aztán arra gondoltam, talán elfogytak azok a könnyek már.

– Szeretlek benneteket – suttogta nagyanyám erőtlenül, szinte némán.
– Mi is – mondtam neki, egy pillanatra elkapva a tekintetemet, és közben azon gondolkodtam, vajon tényleg szerettem-e?
– Tudom, tudom . . . éreztem, mindig tudtam. Jajj, hogy szerettetek falun lenni gyerekkorodban, sokat voltatok nálunk nyaranként . . .
Álltam ott, csöndben, nagyanyám halálos ágyánál és azt éreztem, hogy valami megbénítja a tagjaimat. Nem tudtam mozdulni.
És tolultak elém az emlékek azokról a régi nyarakról, az unokanővéremmel tett hosszú, mezei sétákról, a málna és egresszedésekről, a nagy diófáról, aminek a legmagasabb ágán ülve elfogott az ijedelem: hogyan tudok innen lemászni? Eszembe jutott a hajnalban kelesztett kakaóscsigák reggeli íze és a megkopott asztalon száradó házitészták illata. Ujjaim hegyén éreztem a tésztaforgatás lisztes simaságát, karjaimban a határozott, mégis óvatosan fordító mozdulatot, és emlékeztem a féligszáradt tészták lopott ízére, amitől nagyanyám intései ellenére is hasfájásig falatoztam, és eszembe jutott az árokpartokról szedett papsajt zamata, és a porcsinok körül lebegő halványkék pillangók. Emlékeztem a magasra tornyozott dunyhák tollszagú melegére, és az udvaron álló árnyékszékre is, ahová soha nem mertem a sötétben kimenni.
Ma már tudom, azok a nyarak voltak gyermekkorom felnőtt felügyelet nélküli szabadsága, a természetből áradó, örökre belém ívódó nyers erő.
Aztán az évek múltával elfogytak azok a nyarak, egyre ritkábban jártunk látogatóba, és csak olykor-olykor hívtam fel megkérdezni, hogy érzi magát. Jóval kevesebbszer, mint ahányszor eszembe jutott, hogy kellene. És amikor eszembe jutott, akkor sem a valódi érdeklődés mozgatott, sokkal inkább a lelkiismeret-furdalás. Erőt kellett vennem magamon, hogy fel tudjam hívni. Nem szerettem hallgatni a fájdalmak végeláthatatlan sorát, hogy nagyapám nélkül már semmi sem olyan, mint régen volt. Teher volt. Súlyok a magaméra.