/Részlet az Alkalmasság című regenyből/

Tízéves lehettem akkoriban. Apámmal utaztunk, a várost kettémetsző folyó átívelő szakaszán. A hidat elfedte a homály, csak a zsigerekig hatoló félelem volt jelen, miközben az átláthatatlan köd úgy borult ránk, mintha repülőgépen ültünk volna, fent a felhők között. Letekerte az ablakot és kinézett a kerekek felé, ujjai elfehéredtek, ahogyan a kormánykereket szorította, mintha egyetlen mentsvára ez a kapaszkodás lett volna.

Az életünkért tartotta egyenesben utunkat. Láttam, ahogyan a nyakát nyújtotta, érezte megfeszülő izmai merevségét és az arcába csapó jégdarát szóró szelet, de nem láthatott semmi mást, mert a köd makacsul takart el mindent körülöttünk, és tudta, nem maradt más csak az imádság.

Az a fajta imádság, amely legbelülről könyörög és csak azok ismerhetik, akikből életük során csak ritka alkalmakkor tör fel. A nemhívők néma imádsága volt, azoké, akik számára nem koptak még vasárnapi, tömjénszagú, templomi-mormogássá a szavak. Talán ez a frissen születő istenvágyása adta meg a lehetőségét annak, hogy az ellenkező sáv egy rövid ideig üres maradjon. Megállni nem mert, az első mögöttünk haladó autó a folyóba lökött volna minket. Tehetetlennek és elhagyatottnak éreztem magam, alattunk ide-oda csúszott a jeges úton az autó, az araszolás percei óráknak tűntek. Alattunk a Duna, mint egy odafagyott óriáskígyó szelte ketté a várost. Vacogtam, reszkettem, dideregtem, de a lehúzott ablakon beáramló hideg szél sem vette rá apámat, hogy újra bekapcsolja a fűtést, mert a leghalkabb morajlás is az idegeig hatolt.

– Nagyon fázok.

– Fogd be a szád! – ordított rám, és másodpercek alatt tette józanná a saját erőteljes hangja, mintha nem is ő mondta volna ki.

Talán semmit nem szeretett volna jobban mint megölelni akkor engem és biztonságban tudni egy meleg szobában, nem pedig ott ülni abban a vak vánszorgásban, önmagát átkozva, hogy elindultunk a Dunántúl felé.