Tien An Men. Ugyanekkor Moszkvában: „Misa, nincs igazad!” Nem sikerül semmi, a döbbenettől egyetlen sort ismétlek magamban. Skandálva. Tan-kok a Meny-nye-i Bé-ke te-rén.
Ezt mondom este is. Próbálom elverni a memóriából. Van rá receptem, Fogarasi Sámueltől. Kínos, mert ez a dohányzás világnapja, jó volna a japán Niko-stop: az akupunktúrás leszoktató. Fülbe szúr.
Bűzlik az ország. Fogarasinál van: Nosce te ipsum et cape tibi nasum. Ismerd meg magad, és fogd be az orrod. (Marosvásárhelytől Göttingáig.) Járok egyet gondolatban a városban. Naná, hogy Göttingában.
Irtózva menekülök is vissza, a hegyeim közé.
Tankok a Mennyei Béke terén.
Aha. Körmendi György kapuján állt, mondja Fogarasi, 1780 körül, a nevezetes latin mondás.
Tankok a Mennyei Béke terén.
A vénleány-csúfolóval hessegetem, máskor bevált. Tenta, penna, kalamáris, / Vastagnyakú Görög Máris, / Árva vagy te, szívem, máris.
Kínában most van ötvenhat, fifty six. Most ölik őket.
Tá-ti-ti, tá-ti-ti, tá-ti-ti, tá!
Otthon a fű. Anyám. Pázsintos udvaron lakik a szegénység.
Taploca, magyartanárok módszertani ülése. Gagyi, Bíró Á., Kincses Emese. Érdekesek, tudósak. Bírónak már egyetemi katedrán volna a helye. Ferenczeséknél. Menne az Igaz Szóhoz, nem talál embert maga helyett a Falvak Dolgozó Népénél. Kallós Zoltán énekel a rádióban. Aztán Soó Péter bánata. Egyetlen kapcsolatunk a világgal a rádió. A Szabad Európa, főleg az este hét óra tíz perckor kezdődő Román aktualitás című műsor. Van úgy, hogy többen is bőgetjük a készüléket. Ez is valami kis „manifeszt”.
Interjú Beke Györggyel a bukaresti rádió magyar adásában. Nagy bajához képest bátor és ügyesen szókimondó. Végig szurkolok neki. Sikerült közölnie velünk: index alá került. Szilenciumban van.
Tankok a…
Nagy Imre temetése. Mérai Tibor beszéde. Aztán egy fiatalember, nagyon éles, afféle „mindent egy lapra” szövege. Közben „esketések”. Hogy rabok többé. Nekik már dereng.
Tá-ti-ti, tá-ti-ti, tá…
Váratlan látogatók, gyermekkori pajtásom, fogorvos Tasnádon. Azért ott, mert nézhető a magyar tévé. Mindent tud. Folyóiratok, a bőség zavara. Könyvvilág, Új Írás, Alföld, Kortárs, Nagyvilág. Friss számok.
Romlik az Idő.
Patetikus, mi. Szombaton már megvolt a nagy kirohanás. „A kurvában fölhorgadó honleányi gesztus melodramatikus lavinája.” (Ezt nem tudom, miért, de jólesik leírni.) Vasárnap már „munkásgyűlések”. „Mély megrökönyödéssel szereztünk tudomást…” – arról, ami pénteken volt.
Honnan? Közvetítette a rádió? Netán a tévé? Az újságok?
Vagy hirtelen mindenki tud itt „maghiarul”?!
Tan-kok a Meny-nyei Bé-ke te-rén.
Csak az albánok, a csehek (jé, ez érdekes), és münk. Kampány. Lesz mit nyomni a lapokba legalább egy hónapig.
Lesütött tekintetű emberek az üzem udvarán. Egyikük olvas, gépelt szöveget, amelyben „elítéljük”… „Példátlan, soviniszta, revizionista”.
Csoóri Sándor-interjú a Könyvvilágban. – Harminc éven át morogtak, lázadoztak az írók az irodalmi élet korlátai miatt. Jó részük azonban csak afféle lépcsőházi lázadó volt, udvarias és alkalmazkodó forradalmár, aki legföljebb az irónia szabadságáig jutott el, vagy a kis részszabadság vállalásáig, de sose merte bejelenteni igényét az egészre. És most, amikor a megnövekedett írás- és gondolatszabadság nem csak a reményeinket, kétségeinket s feszültségeinket növesztette meg, hanem a múltunkat is, sokan közülünk a saját szégyenüktől megdöbbenve látják, hogy miként bánt el velük a sors, a politika. Többen most utólag értik meg, hogy félni annyi, mint örökké késlekedni, s lemaradni az életről, egyszóval múlt idejűvé válni a mindenkori jelenben. Emészthet-e ennél nyomasztóbb érzés egy írót? Alig hiszem!
Huszár Sándor: – Mi, romániai magyar értelmiségiek, sajtóemberek, írók eddig is tudtuk, hogy nem kétmillió magyarra hatunk azzal, amit megírunk, hanem csak egy közvetítői réteggel kommunikálunk. Tanárokkal, orvosokkal, mérnökökkel, akik olvasnak, írnak, tömegekkel dolgoznak. Persze egyre szűkül a kör. S minél nagyobb kompromisszumokra kényszerül a hazai értelmiségi, annál nagyobb tömegeket veszít.
Ez, amit én csinálok, ez pedig: kukkolás.
A lapokból, interjúkból azt is megtudom, ki mindenki van már kint.
Az elvándorlás az önvédelem sajátos formája. Hm, valóban.
A naplóírás úgyszintén. Csak kevesebb a kockázata.
Csoóri: – A hatalom, tagadhatatlanul, a tehetséges emberek között is keresett támogatókat, közgazdászt, jogászt, művészt, írót, tudóst, de ha olyan emberekbe botlott, akiknek a tehetségük ugyanolyan erős volt, mint a jellemük, máris lemondott róluk. Az észt elfogadta, a jellemet azonban soha, mert általános az a tapasztalat, hogy ahol az erkölcs, az emberi tartás és a jellem egyre több képességünket itatja át, ott zsugorodik a tere a diktatúrának. Azt is megkockáztatom, hogy szabad ember csak jellemes ember lehet.
Huszár: – Nemrégen felszólított a minisztérium, készítsek vagyonbevallást. Elmondtam, hogy én valóban gazdag ember vagyok. Mert ez a rendszer értelmet adott az életemnek. Van családom, örömöm telik benne, ez sem kevés. Írtam tizenöt könyvet. Van háromezer kötetes könyvtáram. Van egy nép, amelyik időnként jelzi, hogy szüksége van rám így vagy úgy, és ez elfelejteti velem a mindennapi bukfenceket.
Szóval ez a vagyonom. Nem véletlen, hogy Erdélyben az emlékiratirodalom oly fejlett. Itt századok óta a gondolkodó, népéért cselekvő ember egyetlen vagyona: az élete.
Illyés Gyula naplójegyzetei. Boldogságot az írónak nem az írás szerez, hanem a jó munka. Pusztán az írás üdvét, sajnos, nem az alkotók, hanem a grafománok ismerik. Boldogan nemcsak szeretni, hanem alkotni is csak kételytelenül lehet. Ahogy a dilettánsok.
Azt becsüljük benned, hogy mindig kimondtad, amit csak te mondhattál ki. (Páskándi Géza – Illyésnek.)
Busafejű nádikomája (a Deltából). Tört fényű a szeme, megbocsátón mosolyog. Mit tudtok ti, neveti el magát. Nem kapáltatok a Nagyszigeten. Mutatja a képeit, késő van, vodkázunk. Büszke rá, hogy három L van a nevében, ezt grafikusan érvényesíti is, a két kisebbre rákönyököl a nagy.
Páll Lajos. Kívülről tudja a verseit. A börtönben csak így alkothattak. Most addig-addig forgatja agyában, amíg elkészül, akkor papírra veti. Gépbe, hiszen kész-egész. Akkor már el lehetne felejteni. De ő úgy megtanította magát, hogy képtelen rá. Életművét úgyszólván a fejében hordja.
A képeivel is így van. Felfedezi nálam Nagy Imre Kétszáz rajz-át. Második látogatásakor már viszi is. (Cserébe kapom a Magyar Néprajzi Lexikon N-Szé kötetét.) Tudja, mennyit ér. Nagy Imrére mindig mindenütt lecsap. Szinte mohón nézi a rajzokat, pedig hát neki is megvan az album (csakhát: „elvitték”). Ha van festő, akit szentként tisztel s aki ellen „lázad is”, akit letaszítana a Mennybôl, akár Lucifer az Urat, akkor az a zsögödi óriás.
Gyerekszitok. Egyél szurkot, hogy gyászoljon a beled.
Gyermeklapok példányszáma. Napsugár: 48 ezer, A haza sólymai: 31 ezer.
Két (megírható?) téma. Kávédarálók vetélkedése. (Vajon, ha nem vágok bele, ráismerek-e még, mondjuk, egy-két év múltán? Kávét csak pléd alatt darálunk, nehogy meghallja a szomszéd, és átjöjjön potyázni…) Fiatalítás, változat kínai témára, egy kínai írónőnél. A H elhatározza, hogy mindenkit tíz évvel megfiatalítanak, azaz ennyit „elengednek az életéből”. Egyik hőse lehetne a Parittyaszemű. Ez egy parajdi milicistának a gúnyneve. A rendőr fél szeme: egy volt „paciensének” a „munkája”.
Mózes Attila levele. „…a közlési esély léptéke honi sajtótérképünkön 1:1.000.000.000…”
Gyermekszáj? „A gozsok úgy szálltak, hogy mencs.” (Gozs: cserebogár, mencs: Isten ments.) „A mogyorókürt úgy szólt, mint egy hozsánna.”
Vagy ez már – bizonyisten – Tamási?
Mi szeretnél lenni? Áldás.
Rendnek kell lenni. Oderint dum metuant. Caligula. Gyűlöljenek, de rettegjenek. A román Caligula azonban szeretetet is követel. Ebbe még a Fennvalónak is szinte- szinte beletörött a bicskája.
Rendnek kell lenni, mondta a kaszkadőrök fônöke, különben a legszebb bunyóról is kiderül, hogy kamu.
Virágzik az akác. Egész Kína kinn a téren. Kinn, a vérben.
Rettegve lapozok tovább.