MADAME ANASTHASIE, AVAGY A CENZÚRA LÖVÉSZÁRKÁBÓL (1)

1914. Július 26-ikán, az első bizalmassal meghalt a sajtószabadság, amelyről hiszen már a béke idején is tisztán tudtuk, hogy messzi áll a demokratikus népek sajtószabadságától, de bizonyos vonatkozásokban még a németekétől is, ahol — a dinasztiák különböző volta révén mégis csak itt-ott kritikailag szembe mertünk szállni a personliches Regiment bizonyos túlzásaival; míg mi itt a teljesen kritikátlan „ruganyos lépteknél” rekedtünk meg: ami borzasztó következményekre vezetett a Monarchia nyilvánvaló összeomlásának percében, amikor egy politikailag teljesen iskolázatlan, minden szemmérték és kritika hijján való tömegnek kellett egyszerre a maga öncélúságának a tudatára ébrednie.

Fourthof July

Őszinte sajtószabadság nálunk, nyugati értelemben, sohasem is volt: ezzel a 48-as vívmánnyal is úgy jártunk, mint a többivel, hogy az eredeti szöveget benne hagyták a törvénykönyvben (hogy adandó alkalmakkor legyen miről szavalni), de aztán évtizedről-évtizedre annyi fentartással és restrikcióval nyirbálták körül, hogy a végén alig maradt belőle több; mint „apáink dicső hagyatéka”; és főleg semmi néven nevezendő szankciókkal nem bástyázták azt körül, mint ahogy pl. Amerikában a július 4-iki — évente ezen a napon minden iskolában, minden gyülekezésben felolvasandó — alaptörvények a sajtó szabadságát még a kormányokkal és a parlamentek esetleges reakciós törekvéseivel szemben is mindörökre biztosítják. Sajtó szempontjából tehát már a háború előtt se voltak nálunk abszolút ideális állapotok; arról azonban, ami az első sajtórendelet dátuma, 1914. július 26-ika után következett, még a legkeményebb koponyák sem mertek volna legtitkosabb álmaikban sem fantáziálni.

A „bizalmas”

Egyelőre ugyan még – meglehetősen szégyenlősen, kendőzve – mertek csak a nyomtatott betű immunitásához hozzányúlni. „Nyilvánvaló háborús érdekből” ügyelni kell — mondották — a kormányzatnak, nehogy a rendkívül kiélezett helyzetben egy meggondolatlan szó fölös tüzeket okozzon, nehogy — mondották — akár csupa jószándékból is, valamelyik lap valamilyen; fontos katonai tényt önkéntelenül is elárulhasson, — mondották. Szóval, tessék ezentúl igen, pontosan azokra a „bizalmas” értesítésekre ügyelni, amelyeket a kormány a lapok „miheztartása végett” szét fog küldeni.

Action directe …

Ez azonban csupán egyik része volt a kormány sajtópolitikájának. A másik része már sokkal aktívabb volt. Névszerint, a kormány a hozzá közel álló lapok révén kemény propagandát kezdett a háború gondolatának népszerűsítése s a gyűlöletmag elhintése mellett. Az még csak hagyján, hogy már július folyamán nagyszerű tárcákat olvashattunk arról, hogy a szerencsétlen néhai trónörökös milyen meleg, benső barátja volt a magyaroknak; majd hogy azt nem mondották, hogy a magyarokért kellett áldozatul esnie. Ez még csak tűrhető volt, hiszen elvégre elhunyt embernek az emlékét megtisztelni alig gáncsolható vállalkozás. De voltak itt súlyosabb jelentőségű dolgok is. A kormányhoz közel álló magyar és német nyelvű napilapok (nem nevezzük meg őket; akit érdekel, olvassa el a Le Figaro 1919. augusztus 29-iki számát, amely szószerint idézi ezeket a laprészeket) olyan tónusban kezdettek ellenfeleinkről írni, amely tónus utóbb keserűen megbosszulta magát.
— Ha ennek a háborúnak arról kell döntenie, hogy hol vadultak el a lelkek leginkább (ou l’on trouve l’ame la plus bestiale, — mondja túlozva a fordítás), mától fogva eldöntött tény, hogy azt Parisban kell keresnünk. (1914 szeptember 2.)

… tombé si bas!

A francia katona gyáván megy a háborúba. Gondolatja nem a hazán csügg, hanem a zsákmányon, amely pedig nem lesz az övé… Mától kezdve senki se hisz már a francia nép bátorságában és műveltségében… Sajnáljuk, hogy a francia becsület ilyen mélyre bukott (que l’honneur francais soit tombé si bas… El ne felejtsük Franchet d’Esperey szavait, aki Belgrádban szószerint ugyanezzel a kifejezéssel illette a magyar küldöttséget. Legalább most tudjuk, hogy mit fizetett nekünk e szavaival a francia tábornok vissza!) (1914 szeptember 18.)
A franciák, az angolok és az oroszok között nincs egyéb közösség, mint a szellemi dekadencia és erkölcsi züllöttség. (1914 szept. 19.) Mit jelent ez a szó, hogy: angol? Angol: jelenti az úri gondolkodás és a bátorság hiányát. Angol: jelenti a vértől megittasodott kalmárszellemet. Angol: a zenei tehetségtelenség. Angol: annyit jelent, mint a művészet minden egyes remekműve előtt megkérdezni: mit fizetett érte! Angol: az alattomosság diplomáciája. Angol: jelenti az orgyilkosság intézményes bevezetését a háborúba. Angol mindaz, ami becstelen, illojális és perfid. (1914. szept. 19.)
— Az entente-ban egyesült nagyhatalmak szövetkezése a rablásra és a haszonra alapult. (1914. szeptember 29.)
— Az entente rablók szövetkezése. (1915. március 18.)
1915. március 27-ikén az egyik kormánylap egyenesen a megvásárolhatóság vádját emeli Clemenceau ellen.
— A feketékkel való szövetkezésük a franciákat a nyam-nyam kultúra színvonalára sülyesztette le. (1915. augusztus 11.)
— Amit Poincaré tesz, vagy inkább mond, az már nem politika, hanem az őskor jelenségei. (1916. május 19.)
És már most tessék elgondolni, hogy Le Figaro akkor közli ezeket a kivágásokat a francia közönséggel, amikor Parisban a magyar határok felett döntenek. Bűnös és ezerszer bűnös az a kormány, amely ilyen sajtópolitikát követelt a maga szerveitől!

A sajtóhadiszállás

A kormányok természetesen nem elégedhettek meg a saját sajtójuk ilyen befolyásolásával. Igénybe vették a haditudósítói instrumentumot is. A haditudósítók, a háborúk romantikus korában, olyan riportertehetségek voltak, akik — a hadvezetőség engedélyével, vagy akár anélkül is — nekivágtak a háborúnak s a lapjukat mindarról tudósították, amit a saját szemükkel láttak, vagy a saját fülükkel hallottak. Egy-egy ilyen haditudósító akárhányszor nagyobb stratégának bizonyult az oknyomozó történetírás színe előtt, mint akár maguk a háborút vezető tábornokok. Erről persze a világháborúban már szó sem lehetett. Túl nagy volt a veszedelme annak, hogy egy-egy ilyen szemfüles újságíró kikottyant valamit, amit az ellenségnek nem szabad tudnia. Tehát megszervezték a sajtóhadiszállásokat: a kormányozható hadi tudósítás intézményét és az uniformisba bujtatott újdondász típusát, akinek pontosan csak azt volt szabad megírnia, amit száz kilométerrel a front mögött tudományos vezérkari előadások és gépírással sokszorosított simlik formájában elébe tártak. Újságírói munkáról itt persze már szó sem eshetett: akár egy grammofonba is belediktálhatták volna ugyanezeket a szóvirágokat és adattömböket. Csukaszürke unalom terjengett aztán ezeken a tudósításokon, amelyek így teljesen céljukat veszítették. Persze, azonfelül még meglehetős katonás fegyelmet is iparkodtak ebbe az újságírótársaságba belenevelni, ami bizony meglehetős nehéz feladatnak mutatkozott. Ennek a fegyelmező törekvésnek egyik tünete volt az, hogy egy szép napon — valami nem tetszhetett a legfelsőbb hadúrnak — szó nélkül be akarta vonultatni az egész sajtóhadiszállást a sorkatonasághoz: — Hazulról kellett aztán megmagyaráztatni az illetékes faktoroknak, hogy az ilyen sommás eljárás mégiscsak kínos feltűnést keltene idebenn is, meg odakünn is.

(Befejezése következik)

Forrás: Supka Géza dr.: A nagy dráma. Klein, Ludvig és Szelényi könyvnyomda RT, Miskolc, 1924

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ