Nagy Pál: Székelykeresztúrtól Fehéregyházáig. 1972

A múlt évre tervezett kiállítás, melyet Nagy Pál, városunk kiváló ​​​festő​j​​ének emlékére, mégpedig születésének 70. és tragikus halálának 20. évfordulójára terveztünk, objektív okok miatt elmaradt. Az okokat nem részletezem. Alapjában véve nem is a kerek évfordulók bírnak kizáró jellegű fontossággal. A lényeg: az alkotókat, a tehetségeket, a létrehozott alkotásokat állandó napirenden tartani. A hallgatással bezárulhat a kör, és az értékek az enyészet martalékává válhatnak.
Szomorú érzésekkel gondolok Nagy Pál festőművész, felesége, Kemény Zsuzsa, az Új Élet szerkesztője és D. Varga Katalin grafikus tragikus halálára.
Azóta hányszor tettem fel a kérdést: mi történhetett volna, ha …(??) Ha az én kocsimmal indulunk el 1979. június 18-án, hármasban, Nagy Pállal és Balázs Imrével – amint azt megbeszéltük -, a makfalvi első képzőművészeti tábor megnyitójára, és ha az utolsó órában Zsuzsa nem másítja meg tervünket a következő szavakkal: „Hagyjad Zoli, Palit kiviszem a Volkswagennel, mert Vagra Kati is kijönne Makfalvára.”
Így is történt.
Imrével elindultunk az 1100-as Daciával. Meg is érkeztünk. Paliék is elindultak, de ők nem érkeztek meg, Erdőszentgyörgy és Hármasfalu között bekövetkezett a tragikus hármas halál. Újból felteszem magamnak a kérdést: mi történt volna, ha mi hárman indulunk el, megérkeztünk volna-e?
A kérdésre sosem fogunk választ találni.
Kegyelettel gondolunk rájuk.
Nagy Pál festő-tanár, megrakodva színekkel, formákkal, vonalakkal, érzésekkel, gondolatokkal, újabb és újabb kísérleti elképzelésekkel, a végtelenbe távozott. Megszakadt az a folyamat, amelyen keresztül térben és időben a földhöz lapulva szemlélte a végtelen mindenség örök törvényeit, megfejteni óhajtotta a dolgok rejtett titkait, hogy azokat az ő speciális laboratóriumában az égig emelje.
Hűséggel dolgozott. A hűség kapuját szélesre kitárta, melyen ki- és besétálhatott mindenki.
Tevékenységének fontos kihívása volt az idő rögzítése s benne az emberi érzést és gondolatot a világ, az élet megszépítésére felhasználni.
Képekben álmodta meg rácsodálkozását a tarka világra, az élet drámai, tragikus játékaira.
Képzelete sosem hagyta cserben, száguldott a magasröptű álmok és vágyak felé.
A mérhetetlen szépség kiművelésében a bölcs cél vezette ecsetjét, mindaddig, míg az elemi erők gúzsba nem kötötték. Racionális gondolkodását a ráérzett őszinteségével és ösztönével tette emberivé, melynek segítségével elindulhatott benne a megfogalmazhatatlan lírai hangulat vagy a drámai erő.
Jöhettek a dolgok a maguk rendje szerint, engedett a hatásoknak, a körülvevő tárgyaknak, eseményeknek, és azokat komolyan kezelte, átgyúrta, átformálta a mondandó érdekében, hogy felhívja rá a műélvező figyelmét. Az emberi értelem hullámhosszára állította be adókészülékét, hogy a közönség a saját vevőkészülékén keresztül foghassa, láthassa a csillagok ragyogását. Kötöttségben élt a földdel, a földrengéssel, a vízzel, az árvízzel, melyek mind-mind csodálatos alkotásokban öltöttek testet vásznain.
Szenvedéllyel álmodta meg a szabadságot, a Petőfi emlékét is, hogy a képről felfoghassuk a röptérről induló üzeneteket, a történelem adta-kínálta lehetőségeket.
A kételyek között is a diadalt harsogó ezüstös küzdelemben az igazról, az őszinteségről beszélt, a forma újrateremtéséről.
A már említett bölcs cél s annak szerepében a szépség is lehet az elemi erők martaléka, gondoljunk a Székelykeresztúrtól Fehéregyházáig című, 1972-ben festett képére, mely 1977-ben a bukaresti földrengésben megsemmisült.
Művészetében köti a rend. Lényeges meghatározója a kifejezés leegyszerűsítése, mellőzi a túlzsúfoltságot. A téma, a modell és a műélvező között kapcsolatot teremt a szépségben.
A művelt világ hulladékhalmazán és a hamis eszmék szertelenségének labirintusában próbálja megvalósítani a csúcsokat mérő álmait.
Színeit gondolatai formálják.
Képei feszültséggel telítettek. Munkáin a csend és a mozdulatlanság is feszültségbe csap át.
Izgalmas, tiszta művészetet hozott létre.
Tisztában van azzal, hogy a sorsformáló erők béklyószorításában torzóvá válhat az élet, s éppen ezért nála a művészet hajnal, test, gondolat, mélység, feltörő láng, varázsélmény, szenvedély, jókedv, csapongás.
Élesre töltött fegyverrel járt. Párbeszédet folytatott romokban heverő életünkkel, amivel csak akkor lehet kezdeni valamit, ha megvan a nyitás. Nagy Pál a nyitás híve volt.
Az agyonhajszolt időt, az ábrándot, mely fújja páráját, keserűségét, megmérettetését, a fosztogató kor elherdált szépségeit emelte művészi szintre.
Gömbbé formált szépségeket hozott létre, gondoljunk a buja női formákra.
Vallotta, hogy: „A szorgalom egymagában még nem elegendő művészi alkotások létrehozásához.” Ezt az elvet igyekezett továbbadni évtizedes tanári-nevelői tevékenységében is, felkészítette növendékeit a szorgalom mellett az értelmi, érzelmi hozzáállásra, és tanítványai így váltak egyéniségekké.
Nem említettem még a KÖZÖNSÉGET, a nagybetűst.. A kíváncsi közönséget, a műélvező és műpártoló közönséget, hogy az Ő szavaival éljek. Kíváncsi volt véleményükre, s éppen ezért nagyon odafigyelt.
Ezt a célt szolgálta a Barangolás a képzőművészetben című könyve is. Kitűnően összeállított, megírt könyv, mely nem csak didaktikai szempontból, és nem csak a képzőművészetben otthonosan járó alkotók részére íródott, de magába foglalja mindazon jegyeket, ismérveket, melyek révén a képzőművészeti ismeretekkel kevéssé rendelkező ember is a jövő műélvezője lehet, az is érdeklődéssel olvashatja, és tanulsággal szolgálhat ismereteinek elsajátításában.
Befejezésül egy rész az említett könyvből: „… a művészekre bízzuk, hogy milyen úton keresik a harmóniát és hogyan teremtik meg a rendet, hogy miképpen töltik fel emberi tartalommal az élettelen tárgyakat, vagy esetleg eltárgyiasítják az emberi formákat, levonjuk a tanulságot az egyéni látásmód különös eredményeiből, hogy megoldást keressünk a nagy rejtélyekre, hogy választ kapjunk arra is, a számítógépek feltalálása miatt tényleg fenyegeti-e az elgépiesedés a művészetet, amikor a művészek képzeletét egyre inkább foglalkoztatja a csodálatos mesevilág, amikor a világvárosok nyüzsgő forgatagából az utca művészetében keresik a kiutat, és amikor egyre bizonyosabbak lehetünk abban, hogy a tehetségek nem kallódnak el.”

Kedei Zoltán

Forrás: Népújság, Múzsa, 2000. augusztus 26., szombat