Gulyás Miklós: A Kossuth-kifli-díj
(Egy őszinte ember távoli asszociációi)
”Egyszer udvariasságból megkérdeztem, olvasta-e azt, amiről épp mindenki most beszél. Szégyenlősen rázta a fejét, azt a könyvet most olyan sokan olvassák – lapozzák, öregem, lapozzák, kiáltott lelkesen -, ő ezért egy horvát költőasszony Cvetajeváról írt könyvével van együtt, és lelkesen magyarázni kezdte, hogy ezt a legkevésbé sem ellenolvasásnak szánja, nem az általam is becsült sikeres szerző ellenében olvas, hanem kizárólag a a világ egyensúlya érdekében…”
(Esterházy Péter: Esti; 45. oldal)
Hétfő reggel ”számítógépen érkezik” az Élet és Irodalom, a Látó meg egyszer egy hónapban bukkan fel. Az ”elektronikus szépirodalom” valamiféle előjáték, a papíros verzió szolgáltatja számomra az Igazság”-ot, mintha digitálisan nem is olvastam volna azokat a szövegeket. Hogyan tartozik mindez a témámhoz? És mi a témám? Két kérdésemre hadd válaszoljak egyetlen mondatban: Demény Péternek az ÉS-ben publikált A döbbenet szöveglegyei című recenzióját Gergely Tamás regényéről a Torokcsavarról is kiprintelve az ágyban olvastam.
Bevezetésképpen ”meggyónom”, hogy ha Gergely regénye nem tetszene, nem foglalkoznék vele, fõként nem a világhálón. Kizárólag Gergelynek köszönném meg az olvasás élményét. Kijárna ez neki – elfogulttá tesznek a helyenként egymást fedõ többévtizedes stockholmi emlékeink és tapasztalataink. Hogy az olvasó meredek asszociációim megértse: félmillió muzulmán lakik Svédországban, és ”még” mintegy négyszázezer katolikus. Mi tehát: Gergely meg én egy aránylag egyszerű és könnyen értelmezhető diktatúrából kerültünk egy komplikált káoszba. A Torokcsavar szemlélődőjének mindezzel számot kell vetnie. És az, mármint az objektív szemlélődő el is végzi ”házi feladatát”: nemcsak a jól működő demokráciát veszi észre, hanem a ruandai vérengzéseket, Csecsenföldet, az öngyilkos terroristákat, a HIV-fertőzötteket, kábítószereseket, lehetne sorolni tovább.
Előbb olvasom a könyvről a recenziót, s arra gondolok: ha már a kolozsvári illetőségű Demény is olvasta, miért éppen én nem, a Torokcsavart. Felhívom Tamást, aki aznap érkezett Magyarországról, a könyv bemutatójáról, tőle megtudom, hogy gondolt rám. Jár nekem egy tiszteletpéldány – ilyen fontos személy lennék itt, a fókák és a jávorszarvasok földjén…? Rekordidő alatt meg is a kapom a könyvet, amit rekordidő alatt olvasok ki. Bár közben egyik magyarországi látogatóm Esterházy Péter Estijét hozza, mégsem szakítom meg a Torokcsavar olvasását. A magyarázat: azt nem sürgős elolvasnom, mert Esterházyval biztosan nem találkozom Stockholbman. Mert ha a rangot nézném… Harmincháromezer találat az interneten az Esti esetében, s mindössze tíz a Torokcsavaréban. Ráadásul, ugye, a pesti könyvhéten bemutatnak ezer új könyvet, könnyen elvész a nagy tülekedésben a tíz találat. Nyugodtan mondhatom tehát, hogy mindamellett, hogy a magam kedvtelésére is olvasom Gergelyt, könyve számomra a Cvetajeváról író horvát költőasszony, vagyis a világ egyensúlya érdekében is olvasok.
Még ötven oldalam van hátra, amikor újra telefonálok. Ezúttal Éva válaszol, aminek tulajdonképpen örülök, mert olyan hülyén hangzana Tamást szemébe dicsérni. Elmondom hát, hogy meglepő módon számomra a Torokcsavar az Ember tragédiáját juttatja eszembe, sőt előbbi címét szívemhez közelebb esőnek érzem. Mért nem mondta Arany János Madáchnak, hogy Az ember tragédiája olyan, mint egy iskolai dolgozat címe?! Arany, aki olyan ügyes volt címadásban! A világtörténelem meséjét hívhatta volna Tetemrehívásnak… Madách egyiptomi vagy római jelenetének sztorija annyira iskolás, hogy nem is fáj nekem, már azon is túl vagyok. Az már mellékes, hogy a piramisépítő rabszolgák és a bujálkodó rómaiak tőlünk olyan távol esnek. Viszont a csecsenföldi háború meg az AIDS felkavar. Hat rám, érzékeimre, míg az elkoptatottnak tűnő igazságok meg sem érintenek. Orvos barátom mondja, hogy a bűnügyi filmekben ömlik a vér, ami senkit sem riaszt, az emberi ürüléket látván viszont véres csatornára változtat az undorodó néző. Torkunkban “megszorul a csavar”. A hányingertől. A szartól, nem a vértől. Modern Jézusok, modern megváltótipusok kötnek le, mint Che. Besúgó papok, akik a siralom völgyét prioritálják. Ádám a Tragédiában végezni akar magával, de nem robbantja fel magát és a mecset imádkozóit.
Gergelynél minden a jelenben történik. A jövőről semmit se tudunk, viszont a múlt jelenként velünk van. Eléri ezáltal azt, hogy ugyanúgy nyomja a lelkünk. Jövőként érezzük a múlt kilátástalanságát. Számomra Madách színdarabja színházi előadás, ami után jóízűen falatozunk egyet a Gundelben, Gergely könyve után nagyon éhesnek kell lenni, hogy elkezdjünk a jégszekrényben kutatni.
Hadd illusztráljam ezt a két befejezéssel! Madáchnál: Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni!/ Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál! Míg Gergelynél: Megfogja a lány kezét, Zsenyának hívják, fülébe súgja, helyrejön minden, meglátod. /…/ Érzi, most érzi igazán, érdemes élni. Apját abban az órában temetik, nem vehet részt a temetésen, útját állja a szögesdrót.”
Gergely 238 oldalon leír korunkról mindent, nemcsak Kolozsvárt és nemcsak Kossuthot, hanem a Kossuth-kiflit is. A forradalom emlékét Kossuth-kifli formájában? Madáchnál még a “magyar” szó se fordul elő… A név- és tárgymutatót éppen ezért hiányolom. (Lord Campbell a brit parlamentben azt indítványozta, hogy vonják meg a kiadási jogot attól a történetírótól, aki könyvét nem látja el névmutatóval.) Ha lenne ilyen a Torokcsavarban, valahogy így nézne ki: Éjc 155. oldal. Fehérvérűség 129. Fehéroroszország 129. Jóisten 67. Kambodzsa 67. Lennon 96. Maros 175. Mládics 211. Szíria 171. World Trade Center 113. YouTube 79. A lista hosszú lenne, ami serkentőleg hat.
Van egy-két mondata, amit jobban értek, mint az író, ugyanis jobban ismerem a részleteket. Vannak mondatai, amelyek rejtélyt jelentenek számomra – Gergelyt olvasni meg kell tanulni. Arról nem is beszélve, vagyis az affinitásról, hogy máshogy olvasom én a stockholmi előszobában, máshogy valaki a csíkszeredai illemhelyen. Ha van ilyen, miért ne lenne? Mármint olvasó.
Egy otthonmaradt Gergely Tamás nevét soha nem hallotta volna a közel félévszázada Stockholmban élő alulírott. Magam előtt látom az új rendszerben átkeresztelt nevű Ifjúmunkás-szerkesztőt, akinél nemzetének kisebbségi sorsa annyira dominál, hogy a csecsenföldi és ruandai vérengzések egzotikus kuriózumnak tűnnek. A helyi – vagy provinciális – sors annyira elvakítja, hogy a horizonton túli alig érdekli. Mint a profi zsidó, aki a világot antiszemitákra és filoszemitákra osztja. Kedves zsidókra és gonosz gázai palesztinokra. Mint a jogaiért küzdő katalán, akiből hiányzik a spanyol szomszéd iránti empátia.
Gergelyt azért kezdtem olvasni, mondtam már, mert stockholmi, meg hogy unokáim a biztonságos gyerekágyat az ő fiától örökölték. Vagyis mert személyesen ismerem. Szerencsémre, szerencsénkre könyvét nem kell elsüllyesztem, hanem lapozgatom majd, akár az európai szállodák Bibliáját. Úgyhogy a Torokcsavar is az éjjeliszekrényemre került. Dante meg Joyce mellé. (Azelőtt Orbán Balázs is ott volt, de a könyespolcomra költöztettem. Zavartak ugyanis bizonyos dolgok. Azért szereti például a cigányokat, mert nem akarnak autonómiát, mint mások. Azért haragszik a szászokra, mert gyávák. A székely katolikusoktól a fejlődést várja – hogy unitáriusok legyenek.) Dantét hangosan olvasok, amikor feleségem nincs otthon. Néha értem, nagyritkán anarchista lelkem felkiált: mintha én írtam volna. Ha tudnék írni. Az Ulyssest már évtizedek óta nyálazom, egyes fejezeteket százszor, másokat soha. A fordító, Szentkuthy úr nálunk: Óbudán tanította az angolt. Úgy érzem, Gergely helye az éjjeliszekrényemen személyes Kossuth-kifli-díj. A maximum, ami tőlem kijár.
Pusztai Péter rajza
2010. szeptember 20. 06:56
„Harmincháromezer találat az interneten az Esti esetében, s mindössze tíz a Torokcsavaréban.”
Ez egy kicsit másképpen áll – igaz, hogy érdemben az ezervalahány Torokcsavar-találat zöme nem több, mint reklám és hogy távol áll az Esti harmincezresétől, de azért nem olyan sovány a mai tényállás. Elismerem: korábban ez a szám lehetett akár csak tíz is – közvetlenül megjelenéskor.
2010. szeptember 20. 08:15
„Egy otthonmaradt Gergely Tamás nevét soha nem hallotta volna a közel félévszázada Stockholmban élő alulírott.”
Ezt írja Gulyás Miklós, az alulírott, akinek neve a marosvásárhelyi irodalmi lapban is megjelent, akárcsak a Gergely Tamásé.
2010. szeptember 20. 09:47
Gulyás Miklós üzenetét közvetítem (mert õ kiírni tud a netrõl, ám válaszolni nem:)
„A Svédországban letelepedett erdélyiek ismertettek meg Marosvásárhellyel és az ott megjelenő irodalmi lappal. Ha Gergelyék otthon maradtak volna, akkor Marosvásárhelyről és a Látóról semmit se tudnék!”
2010. szeptember 20. 11:56
Most már világos.
Én viszont magánszorgalomból, a neten járkálva találtam rá a Látóra. Mert Tamás elment Svédországba, nincs, aki megismertessen a szerkesztőséggel.
Sőt, a várost sem ismerem, amelyben immár több, mint ötven éve élek. Minden nap más az arca. A csecsenföldi és ruandai vérengzések épp annyira tűnnek egzotikus kuriózumnak, mint itthon végigsétálni a főtéren, s nézni, amint régi barátaim túrkálnak a szemetes kosarakban.
Immár így halok meg.
2010. szeptember 20. 13:47
Sõt: elment.