MADAME ANASTHASIE, AVAGY A CENZÚRA LÖVÉSZÁRKÁBÓL (2)

A sajtó bűnössége

Úgy, ahogy a háború — az őrület konzekvenciájával— tovahaladt a maga klimaxa felé, úgy fokozódott a sajtóra súlyosodó nyomás is. Természetesen: minél kevesebb kilátásunk volt a győzelemre, annál inkább öregbedett a vezető körök idegessége, s ezt mindenkor a sajtónak kellett megszenvednie. Ettől kezdve hosszú évekig a sajtó lett mindenkinek a Prügelknabeja; így bosszulta meg magát az a könnyelműség, a mellyel 1914 júliusában olyan bárgyúan engedelmesnek mutatkozott és gerinctelenül utána szajkózta a bécsi perfídia végzetes uszításait. — Ha ebben a kritikus hónapban a magyar sajtó felismeri a maga hivatását; felismeri a veszedelmet, amelyet egy háború — a nemzetiségi kérdés felvetésével — Magyarországra nézve jelent; és világgá kiáltja, hogy a trónörökös nem a magyarság ügyének mártírja és hogy tessék ezt a gyilkossági ügyet, mint bármely más bűnügyeket nem karddal, hanem törvényes úton megtorolni; és ha magasabb politikai szemhatárra emelkedve, megmagyarázta volna a magyarságnak, hogy mi a szerbekkel csakis Bécs nagyhatalmi vágyakozásai és csakis az agrár-gazdaság érdekei miatt vagyunk ellentétben; és hogy semmi érdekünk nincs abban, — hogy Szerbia ne juthasson tengerhez; és ha elmondotta volna, hogy a magyar öncélúság érdekeit nem érinti az elzászi kérdés, de viszont szöges ellentétben áll vele az angol-német ellentét, mert a német imperializmus veszedelme talán elég a moszkovitizmus veszedelmét is föléri, — ha, ismételjük, a magyar sajtó 1914 juliusában minderre ép oly lángoló szavakat talált volna, mint a háborús hangulat aláfűtésére, akkor ezzel alátámasztotta volna Tisza Istvánnak kezdetben igen megindokolt háborúellenes álláspontját: míg így maga Tisza is áldozatává lett a háborús pszichózisnak és elveszítette tisztánlátását. Ez a magyar sajtó lemoshatatlan bűne s ezért joggal viseli tíz év óta a háborús sajtópolitika következményeit.

Tisza egész testtel állott harcba

Ezek aztán a háború kitörése után rövidesen a bizalmason túl is, keményebb formákat kezdettek ölteni. E keményebb forma neve: a cenzúra volt. A cenzúra, amely elébb tisztán a közvetlen hadiérdekekre szorítkozott, majd mind jobban kiterjesztette csápjait a lapok egyszerű politikai állásfoglalásai felé is. És itt aláhúzva kell feljegyeznünk a jövendő históriaírás számára, hogy Tisza István kereken megtiltotta a cenzúrának, hogy az ő személyét támadó cikkeket letiltsa a közléstől. Tisza István szeretett nyílt sisakkal harcolni és uri mivoltával összeférhetetlennek tartotta volna, — hogy egyenlőtlen fegyvereket vessen latba a maga személye mellett. Nyilván az volt a nézete, hogy ha ő támad — aminthogy keményen és keserűen tudott támadni —, akkor méltatlan lenne hozzá, hogy az ellenfél védekezését egyszerűen elnémítsa, a Cenzúra hatalmi fegyverével elhallgattassa. Az úri becsület kérdése volt nála, hogy csak olyant támadjon, aki védekezni is tud és a magyar lovagias érzéssel összeférhetetlennek tartotta volna, hogy szabadon rágalmazzunk valakit, aki távol van az országtól, de annak a védekezését, aztán sem sajtó, sem bíróság útján nem engedjük megszólalni. A calumniare audacter-nek ez az alattomos, épen nem magyaros formája csak később vált úrrá a magyar közvélemény egy részén. A cenzúra elébb csak „tanácsolt”, aztán, később fehér foltokat vágott ki; amikor ezek feltűnően szaporodtak, x-ekkel kellett a helyüket kitölteni. Amikor pedig ez is kínos feltűnést okozott, kiadták rendeletbe, hogy minden szétszaggatott cikkrészt össze kell vonni, úgy, hogy a szöveg folytonosnak tűnjék fel s az így előálló űrt más, approbált cikkekkel kell kitölteni. Ha ez sem használt, előzetes cenzúra alá helyezték a lapot, ami egyértelmű volt azzal, hogy vagy 24 órával elébb kellett az egész lapot megcsinálni — s akkor kimaradtak belőle az aktualitások — vagy pedig lekésett a lap vasúti szétküldéséről, az utcáról és az előfizetők lakásáról. Igazán nem volt aztán ritka az az eset sem, amikor a cenzúra egyes szavak, vagy mondatok törlésével, a cikknek épen ellenkező értelmet adott, mint amilyent az írója annak szánt. A kívülálló nem is sejthette, hogy egy-egy elébe kerülő lappéldány mögött mennyi küzdelem, — mennyi elfojtott düh, mennyi fölös fáradtság, minden egyes szó bennmaradásáért mennyi harc rejtőzik.
Lássuk néhány példáját ennek a cenzúra-világnak.
Berchtold tudvalevőleg mindenféle trükkökkel iparkodott a balkáni háború fellobbantására. Ilyen volt pl. közvetlen a háborút megelőző utolsó napon a „temeskubini összeütközés”, amely egyszerűen a Ballplatzon, házihasználatra és Ferenc József békés hangulatának megtörésére készült.

A prizrendi tojástánc

De volt Berchtoldnak már korábban is ilyen trükkje: az emlékezetes prizrendi Prochászka-eset, amikor ugyanis a Ballplatz sajtója világgá kürtölte annak a szerb barbárságnak a hírét, hogy a prizrendi osztrák-magyar konzult, Prohászkát, szerb komitácsi bandák megtámadták és megcsonkították. Utóbb kiderült, hogy az egész Prochászka-ügy, amelyet Berchtold olyan fényesen kiaknázott, s amelyből hatalmas méretű diplomáciai tojástánc is keletkezett, tisztán egy félreértett táviraton múlott. A szerbeknek a törökök felett aratott diadala idején történt az eset, amikor Prochászka Prizrendben tartózkodott s a harcias események miatt húsz napig nem jutott hozzá, hogy jelentést tehessen Bécsbe. Végre eljutott Üszkübbe s innen sürgönyt adott fel Belgrádba, az ottani osztrák-magyar követség címére, amely sürgönynek ez volt a szövege:
— Consul Prohaska u Skoplje. (Magyarul: Prochaszka. konzul Üszkübben van). Ezt a szöveget azonban sajtóhibával vették fel Belgrádban:
— Consul Prohaska uskopljon, ami viszont annyit jelent, hogy megcsonkították.
Amikor aztán utóbb kiderült a dolog, Berchtold, akinek a Prochaszka-eset igen jól beleillett a dossierjába, és viszont a tévedés kiderülése nagyon lerontotta volna az érveléseinek hitelét, cenzúrája útján nem engedte az igaz tényállást megíratni s ezzel is alátámasztotta a Megállj, kutya Szerbia-hangulatot.

A Daimler-eset

Úgy, ahogy a háború katonai vezetése is mindjobban átsiklott a németek kezébe, úgy jelentkezett a cenzúra terén is mind erősebben a német főhadiszállás hatása és pedig most már a német polgári politika eseményeinek a megbeszélésénél is. Ilyen eset volt pl. az u. n. Daimler-eset. A Daimler-gyár, amely motorokat szállított s olyan nyereségekre tett szert, hogy a német sajtóban elhangzott vádak szerint, kénytelen volt a mérlegébe — a mértéktelen profit eltüntetésére — hamis tételeket beállítani, természetesen nagy összegekkel támogatta a Tirpitz vezetése alatt álló Vaterlandische Partei-t és ugyancsak súlyos áldozatok árán segített a német sajtó egy tetemes részének felvásárlásánál, hogy aztán ezeken a csatornákon keresztül élesztgesse a népben a háborús hangulatot: hiszen minél tovább tartott a háború, annál többet keresett a német nehézipar. Erről a gyárról kiderült, hogy az üzem beszüntetésével fenyegetődzött, amikor kisebbíteni akarta a hadvezetőség a profitját. A független szocialisták erre igen elmésen azt indítványozták, hogy hazaárulás miatt indítsanak eljárást a gyár igazgatósága ellen, mert az üzemkorlátozással fenyegetés sérti a hadiérdeket. Nálunk a cenzúra nem engedte meg, hogy a német háborús nehéziparnak ezt a kegyetlen profitpolitikáját szóvá tegyük.
Még jellemzőbb a következő cenzúra-eset. Briey és Longwy—Ruhr 1917 tavaszán a „német vas- és acéliparosok egyesülete”, valamint a „német vaskohó-tulajdonosok egyesülete” emlékiratot intézett a birodalom kormányához és a legfőbb hadvezetőséghez; amelyben a francia bányavidék centrumának, Briey és Longwy-nak annexióját követeli. Hogy ezt a követelést mennyire komolyan vették, mutatja, hogy 1917. augusztus hó 17-ikén a német kancellár, Ludendorff iskolatársa: Michaelis promemoriát írt Czerninnek, a melyben bejelenti, hogy — Németország kész a megszállott francia területeket kiüríteni, de fenn kell magának a jogot tartania, hogy a béketárgyalásokat úgy irányítsa, hogy Longwy és Briey vasérc vidékét gazdaságilag a maga számára értékesítse (wirtschaftlich für sich nutzbar zu machen). Majd nemsokára a nagy német sajtó egy képviselőjét is elküldték Czerninhez, hogy személyesen iparkodjék az osztrák-magyar külügyminisztert e célok mellé megpuhítani. Czernin aki Wiesner köv. tanácsos jelenlétében fogadta az alldeutsch urat, azt mondja, hogy a beszélgetés után — mindkettőnknek az volt a benyomása, hogy az adott esetben már csak az orvos segíthet.
Ludendorff is bevallja az emlékirataiban, — hogy Briey és Longwy megszerzése tényleg a német hadvezetőség hadicéljai közé tartozott. A fönt említett memorandum már most Maurice Barrés-nek, a francia háborús úszítók fejének a kezébe került, aki azt megfelelő kommentár kíséretében közölte is a L’Echo de Paris hasábjain. —A magyar sajtó egy része, — Czernin védelmében, szóvá akarta tenni a dolgot és igen szerényen és óvatosan felhívatni a németek figyelmét arra, hogy mi elvileg védelmi háború alapján állunk és így a tisztán a német nehézipar érdekeit szolgáló hódításokat nem ismerhetjük el a magunk hadicéljaiul. A cenzúra természetesen leintette ezeket a hangokat. Ma pedig a németek panaszkodhatnak amiatt, hogy a francia nehéziparral szövetkezett militarizmus egyszerűen csak szószerint követeli a Ludendorff-féle programot, amely a Ruhr-vidék érc- és széntelepeinek gazdasági „kihasználását” célozza.

Minden alkotmánygarancia felfüggesztve

Végül már odáig merészkedett a cenzúra szemérmetlensége, hogy minden törvény ellenére, egyszerűen kihúzta egyes lapokból a parlamenti tárgyalások szószerinti szövegét is, ami pedig nyilvánvaló alkotmánysértés; sőt egy időben, amikor már nyilvánvaló volt, hogy a király el akarja ejteni a Tisza-kormányt, a cenzúra még annak a közlését is megtiltotta, hogy a király ma délután Budapestre érkezik… Ilyen körülmények között, amikor a sajtó ennyire ki volt szolgáltatva a cenzúra önkényének, igazán bajos dolog lenne komoly érvet lelni annak az utólagos vádnak a megtámasztására, hogy „a sajtó destruálta a frontot”.

Kitiltás a frontokról

Főiként a vidéki lapok szerkesztői ezenkívül még a helyi politikai basák terrorjának is ki voltak szolgáltatva: ellenzéki lapok szerkesztői és munkatársai, ha nem a főispán óhajtásainak szellemében írtak és felmentett emberek voltak, szüntelen a „bevonultatás” Damokles-kardjával számolhattak. Ami természetesen illuzóriussá tett minden független sajtónyilvánulást. De a katonaság ezzel a szigorú cenzúrával sem elégedett meg. A mind sűrűbb katonai és diplomáciai balsikerek miatt feltétlenül kellett szamarat találni, amelynek fejére nagyot üthessenek bánatukban: meg is találták a sajtóban. 1917. december 14-ikén már nagy cikkben számol be Az Est arról, hogy az Általános Beszerzési és Szállítási Rt. értesítette, hogy a katonai hatóságok intézkedése folytán nincs többé módjában a lapot a tábori postákra eljuttatni. Ugyanez a sors ért még néhány magyar lapot. Honnan veszik hát ma egyesek a bátorságot, — hogy azt hirdessék világgá, hogy a „destruktív sajtó” bontotta meg a frontokat; az a sajtó, amely el se juthatott a frontokra, de még az etapp-területre sem?!
A belpolitikai harcoknak a választói jog kérdése körül való kiélesedése idején aztán a háborús kormányoknak mindez az eddigi szigorítás kevésnek tűnt fel. Ahelyett, hogy arra gondoltak volna, hogy jogok kiterjesztésével iparkodjanak a fronton küzködő katonáikba is új lelket, kitartást önteni, hogy legyen azoknak joguk és földjük, amiért érdemes legyein küzködniök (erre az állambölcsességre pedig már a római császárok is rájöttek, minden római kori múzeum teli van a katonai földosztó bronz diplomákkal!), ahelyett megtagadták a katonák választói jogát, — viszont haragjukat megint csak a sajtón töltötték ki: fokozott cenzúra, kolportázs-tilalom, időleges beszüntetés és a végleges beszüntetéssel való fenyegetés volt az új büntetés-skála.

Sajtó terror

Friedrich Adler, a Stürgkh-gyilkosság után mondott védő beszédében hivatkozott a katonai cenzúra egyes eseteire. Így pl. az egyik cikket, amely a németországi ifjúság leendő katonai neveléséről szólott, csak két hónap múltával intézték el: közben a német főhadiszállásra küldték el megcenzúrálás végett. Felmutatott aztán egy rendeletet, amely azt tartalmazta, hogy ha még egyszer előfordulna, hogy a szerkesztő egy hadseregparancsot csak a lap második oldalán közölne, a lapját megszüntetik. (Nálunk is volt ilyen eset, amikor a — román megszálló csapatok követeltek a lapoktól ilyen laptechnikai badarságokat.)
Végül odáig merészkedett a cenzúrát gyakorló hatóság, amint ez ugyancsak Friedrich Adler vallomásából derült ki, hogy a rendőrség főnöke egyszerűen maga elé idézte egy szociáldemokrata lap főszerkesztőjét és azt inszinuálta neki: — Készek vagyunk önöknek cikkeket szállítani, amelyek már szocialista szellemben vannak tartva; csak le kell őket nyomtatniuk. S az illető lapnak tényleg le kellett ezeket a cikkeket közölnie, ha csak nem akarta a megszüntetését kockáztatni. S amellett persze módjában se volt, hogy közönségével közölje, melyik a lapban a kakuktojás! A sajtószabadság lett a világháború első súlyos sebesültje a középponti hatalmak frontján és semmi kilátása rá, hogy nagyfokú rokkantságából hamarosan felépüljön!

Forrás: Supka Géza dr.: A nagy dráma. Klein, Ludvig és Szelényi könyvnyomda RT, Miskolc, 1924

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ