Besütött a nap. Át a sötétítőn, apró tűkkel szurkálta szemhéját, kirángatva az álom kellemes, bódító öntudatlanságából. Vasárnap. A legutálatosabb nap. A semmittevés reményével kecsegtet, ugyanakkor magában hordja a kezdődő hét monotóniáját. Percről percre változva taszít a változatlanba.

Ma kimondottan szeretett volna elidőzni az alvás álhalálában. Az álomzsák legalsó bugyrában maradni, összekucorodva, míg minden elmúlik, vége lesz az egésznek. Először életében nem bánta volna, ha más dönt helyette. Akkor lehetne lázadozni, megkérdőjelezni, felelősséget áthárítani, vállat vonni, könnyedén továbbmenni.

Fel kell kelni, hátha már nem olyan tragikus az egész. A konyhában kávét főzött, mindenki aludt még. Próbálta elképzelni: utoljára végzi a vasárnap reggeli ceremóniát. Nem volt kellemes. Leült kávézni. Szerette ezt a nagy konyhát, a két kényelmes kis fotelt a sarokban, itt a nap kedvére játszadozott. Sugarai visszaverődtek az inox felszerelésekről, a falcsempe furcsa árnyalatokban csillogott. Vajon besüt-e a reggeli nap abba a másik konyhába… Lehet, nem, az kisebb is, tudta. Rágyújtott. Álmosan nyújtózkodva megjelent a macska a nappaliból. Őszintén irigyelte a macskákat, ma különösen. Jó lehet érzelmi problémáktól mentesen nagyokat szeretkezni, nyugodtan elnyúlva lustálkodni, ráérősen szépítkezni, csak úgy beledorombolni a világba. Csak egy macska tudja azt az érzést kelteni: az ember azért van, hogy őt kiszolgálhassa a kötelesség terhe nélkül. Sőt, megtiszteltetésnek veheti ezt a feladatát. Lehet, mert a macska hálamentes állat. Tanulnom kell tőle, gondolta. Hálamentesen kell döntenem. Ma döntenem kell. Tompán dongott agyában az elhatározás. Ilyen lehet, ha víz alatt kalapálnak egy nagy vasat.

Felébredt a gyerek. Hunyorogva, kispárnástól jött ki a napfürdőző konyhába. Valósággal megkönnyebbült a látványtól, ölbe vette, a szokottnál szorosabban ölelte, csókolgatta, saját bűntudatát akarván csökkenteni. Jólesett nekifogni a megszokott, stabilitást sugárzó napi programnak. A férfi is felébredt, a gyerekkel hancúrozott az ágyban, míg a reggeli készült. A viháncolást hallva ismét arra gondolt: megfoszthatom-e ezektől a reggelektől bármelyiküket is? Bűn ez velük szemben, Isten előtt. Bűn-e, ha szeretek?

Az ideális család, ironizált a parki séta, hintáztatás, fagyizás közben. A férfi piros rózsát vett. A másik sárgát vesz. Igaz, pirosat is. Mélyvöröset, vérzőt, amilyennek érzem most belül mindenem. Mert ott volt végig a másik is, lassan több mint három éve. Ha egymásra néztek, a férfi tekintetében látta. Mikor csókolták egymást, mikor szeretkeztek, mindig ott volt. A másikkal is, ha együtt voltak, ott volt a férj, a hivatalos, a jogos érzelmi tulajdonos, s ettől a szerelem hol bódítóan édes, titkos, ragyogó repüléssé, hol piszkos, lopott félórákká vált.

Három éve hármasban. Döntenem kell, ma – ismét előjöttek a szavak, mint egy elromlott verkliből. Ebéd után a gyerek aludt, vidáman ébredt, kirándulni volt kedve. Gyönyörű ősszel az erdő, kimegyünk, mondta a férfi.

Nem akart menni, fejfájást hazudva egyedül maradt. Aludni próbált, de lehetetlen volt. Fájni fog valakinek, nagyon, nekem közepesen. Lehet ez? Hiszen az élet nagyon fáj már az első pillanattól. Tehát nagyon fog fájni mindenkinek, bármi is lesz a döntés. És a gyerek, hát persze, neki teljesen tiszta, hogy mi a jó döntés. Magamra, csak magamra gondolni. A gyerek felnő, itthagy. Macskamódra gondolkozni. Itt nem lehet racionálisan dönteni. Érezte, hogy távolról is perzseli a másik szerelme, bűvöli, hívja. Mi lesz, ha ez is elmúlik, mint a mostani? A mostani elmúlt-e egészen? Bele lehet-e rángatni egy gyereket anyja érzelmi kudarcaiba? Delejesen csábította az újrakezdés lehetősége, a másik őrjítő szerelme, már-már imádata, ugyanakkor fogva tartotta férje stabilitása, csendes, alapos szeretete.

Hazajöttek. A gyerek kipirulva, fáradtan. Csokit hoztak, kedvencét, ami most rosszul esett. Megalázottnak, piszkosnak érezte magát gondolatai miatt.

Este szeretkeztek. Finoman, türelemmel, mélyen átölelve egymást, a másikról nem véve tudomást. Ismerték egymás testét a legapróbb rezdülésig, az összeszokás melegsége beborította őket.

Mire felkelt, a férfi elment dolgozni. A gyereket a lány öltöztette, reggelizni sietette. Megvárta, míg becsapódik az ajtó. Ismét egyedül, de megnyugodva. A végső döntés a helyére rakott mindent. Nincs kérdés végre, csak mély csend, nyugalom. A piacra ment, mindenfélét összevásárolt, késő délig főzött, többfogásos ünnepi ebédet, a férfi kedvenc ételeit. Gyönyörű asztalt terített, piros rózsával közepén.

Ebéd után a férfit behívta a hálóba, és megmondta: másnap reggel elköltözik a gyerekkel a másikhoz.

* (Az RMSZ Színkép mellékletének Körömnovella-pályázatán a zsűrielnök különdíját elnyert írás)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ