Számtalan széplelkű mondattal dicsekedhetünk. Széplelkű mondatról beszélek. Persze vannak díszes, csinos, fiatalos mondataink is, és vannak öreg, ráncos arcú, töpörödött, vén mondataink is, melyeket nem mindig a beszélő életkora öregbít. Egyesek örvendeznek, mások bosszankodnak, egyesek dicsekednek, mások szerényen beszélnek. Egyesek világos közlése lámpása ismereteinknek, mások homályos megfogalmazása a mai költészet salakját juttatja eszünkbe. De nem mindenik mondatnak van olyan lelke, mint az egyik legszebb magyar népi remekünknek, melyet elég gyakran el-elmondogatok dallamossága miatt is. „Szegény ember szándékát boldog isten bírja.” A mondatból sugárzó ellentét, a hangok magassága és mélysége, rövidsége és hosszúsága, a zöngés és zöngétlen hangok váltakozása stb. bizonyára már számtalan ember figyelmét keltette föl. És jól érzékelhető lelke is van ennek a mondatnak. Bánata és némi reménye vagy épp sok reménye is van ennek a mondatnak. De nem érzem azt a csodálatos széplelkűséget ebben a mondatban, mint abban, amelyet a családunk körében elég gyakran emlegetünk

A kétéves unoka fogalmazta meg. Megszületett a hugicája, aki nagymamája ölében gőgicsélt. Ő lett a központ, vele foglalkozott a nagymama vigyázó tekintete, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni a kétéves Danikának, aki nyomban észrevette a szokatlan, mellőző figyelmetlenséget. Ő is hosszasan bámulta gügyögő testvérkéjét, miközben föl-fölnézett a nagymamára, és szeretetkérő féltékenysége megszólalt: ”Tégem is nézzél, nagymama! Tégem is nézzél, és fogd meg a kezem!” A féltékenység szavai ezek, a szép féltékenységé, ami talán eltorzulhat felnőtté váló éveiben. Jó lenne, ha ezek az emlékeztető sorok segítenének abban, hogy megtartsák ezt a gyermeki lelkét egy életen át, mert,jaj, annyiféle rosszféle féltékenységgel találkoznak az emberek ezen a földgolyón, melyről jó lenne már átszállni egy másik bolygóra.