A szélhámia egyidős az emberiséggel. A nagy szélhámosokat tiszteli az emberiség, egyeseknek, nem is keveseknek, szobrot állít, kultuszuk átnyúlik a századokon. Gyermekkoromban vagy még azelőtt járta a mese a két kultúrszélhámossal, akik faluról falura járva produkálták magukat. Persze csak isten háta mögötti kis településeket kerestek fel, ahol nincs csendőrőrs. Nappal végigjárták az utcákat, meghirdették az előadást, jegyet is adtak el előre, szalonnáért, tojásért, ezért-azért, persze hogy megtelt a „kultúr”, hiszen a látvány, a szemfényvesztés mindennél érdekesebb ma is, a falvak népének pedig meglehetősen üres, unalmas, szürke élet jutott osztályrészéül. Na, indul a buli, kijön az egyik „szereplő” (így hallottam, a Szováta melletti Illyésmezőn emlékezett egyik-másik öregebb rendű ember): és azt deklamálja igen magas fejhangon, rettentő bánatosan: „Úgy elmegyek, meglássátok, / Soha hírem se halljátok…”
Hát a fehérnép hitványabbja itt már elkezd ugye, hüppögni.
Na, az be a függöny mögé, s ki a társa. Ez mély hangon, de nem kevésbé szenvedélyesen, keblének malasztját csakúgy megduvasztva dalolja a mulandóságba, hogy: „Ha te elmész, én is el, / Tőled nem maradok el!”
S azzal be ez is, és csend. A közönség várja, hogy most aztán igazándiból kezdődjék a műsor. De nem kezdődik. Nem, mert amikor türelmét vesztve a falu első embere „felhatol” a színpadra, a függöny mögött senkit sem talál. Nyitott ablak mutatja, merre szelelt el a két szeleburdi.
A szélhámia diadala egyszersmind balekségünk eléggé pontos mérője. Napjaink szélhámosai egyszersmind szabadulóművészek is: bankokat tüntetnek el, miközben ők maguk is láthatatlanná válnak. A műsort meg a hoppon maradt betétesek szolgáltatják, parázs tüntetés keretében. A látvány kiköltözik a kultúrházból a prefektúra elé, a Városháza terére; a gyárak, üzemek becsapottjainak a „menedzsment” szolgáltat rendkívül szuper műsort.
A balekség szintje néha olyan, mint az ammóniáké a súrú ködös napokon. Jön egy hipphopp legény, aki temesvári származású ugyan, de máramarosi kötődései vannak, ugyanakkor konstancai a lakhelye, viszont nagyváradi céget képvisel, küld egy faxot a szálloda címére, azok a recepciónál hasra vágódnak, ez pedig, mint a moziban, rendelkezik és rendel, magabiztos, mint egy pókerkirály, él, mint Marci Hevesen –
fizetni majd a cége fog, ugye. Plakátokat nyomattat, jegyeket, óriás koncertet hirdet, mindenkit bepaliz, aki érdekeltségi zónájába kerül, a nyomdát, szállodát, köz- és magánmédiát. A fiatalok, a diákok örülnek a koncertnek, nagy nevek, kicsi pénzért; akik a jegyet árusítják, ingyen mehetnek be, azonfelül természetesen százalék is jár nekik minden eladott jegy után: ha most adsz ötvenet, megspórolsz húszat üdítőre, sörre.
Nos, már bélyegző sem kell, csak néhány hamis papír, és kész: a város át van verve.
Az már egészen mellékes, nem kell túllihegni, hogy a fiatalembert – elkapják. Kisstílű, tehát lebukik. Na bumm.
Lehet sajnálni talán. Hiszen csak lekoppintotta a nagyokat. A cápákat, akik offshore cégekbe „menekítik” , ami még kilopható az országból.
Itt nem ő a főszereplő, hanem mi.
Akik tán még örülünk is, ha csak ennyi a kárunk. Mert né, amott, a másik megyében
eurós támogatással kapott játszóteret egy falu, amelyben nincs gyerek; korszerű ravatalozót egy másik helység, amelyből már mindenkit rég kivittek a temetőbe; féloldalas, patakra lejtő futballpályát és csinos lelátót, öltözőkkel ott, ahol sosem volt és nem is lesz csapat, mert mind elmigráltak nyugatra a fiatalok – és így tovább. A munka elkészült, a pénzt felhasználták, a főnök cégei vagy a rokonok vállalkozásai mind jól jártak.
Ha kipukkan a lufi, és büdös lesz a hely(zet), akkor bizony jól jön az aktualizált vándorszínész-dalocska: „Úgy elhúzok, meglássátok, a pénzt többé nem látjátok!”
Tisztelt közönség, mi vagyunk az örök balekok.
Mert nem nézünk soha a függöny mögé.