A szenzáció vörös vitorlái

A háború ott vöröslik, ott zihál minden sorban, amit a háborús esztendőkben leírtak… De mentül inkább programmszerüen adja egy könyv a háborút, annál kevésbbé van az benne. A háborús irodalom dús, de nagyon sok valóban nemes terméke mellett nem túlságosan értékes, a szenzáció vörös vitorlái alatt jobbára közepes írások bukkantak föl. Uj írók nem is igen tűntek föl, a béke írói fakasztottak a háború szikláin is vegetációt.
Hogy hogy lesz a béke költőjéből, írójából, filozófusából a háború költője, írója, filozófusa? Valamiképp — nem egészen úgy, valamiképp — úgy, ahogy a zsellérből, kishivatalnokból, bankárból hős lett. Az emberiség negyven éven át szimulált; jajgatott, hogy ideges, — most kiderült, hogy a neurasthénás
pestinek keményebb idegei vannak, mint Achillesnek és Hecktornak. Sírt, hogy nincs pénze; most milliárdokat hozott össze hetek alatt.
A poézis épp úgy reagált a világ véres szenzációira, mint azelőtt azokra a kis szenzációkra, a lelki csendélet tragédiáira, ahol expozició, bonyodalom, katasztrófa egy pillanat alkonyatába vesznek…

Nemcsak a magyar, de a külföldi újságokat is nyilvántartjuk. Azelőtt nem tudtuk, mit írnak a legnagyobb magyar lapok, ma tudjuk, mit ír a Moldova, a La Roumaine, a Telegraaf, a Tanin, a Berlinske Tidende, a Cambana. Amióta a pokol golyójában megszületett a világháború, azóta megtanultunk fontosnak
tudni mindent; minden jelent valamit és ha éjszaka fölsóhajtsz, a sóhajod: ekhó, elhaló hullámgyűrű, végső sugártörés, ha nem is fogod sose megtudni, hogy minek az ekhója és micsoda hullámnak a gyűrűje. Minden újsághírt történelmi mikroszkóp alatt olvasunk és minden újságolvasó többet tud, mint azelőtt a külpolitikai rovatvezető. Mindennap elolvassuk a kopenhágai, bukaresti, newyorki, szófiai, konstantinápolyi, rotterdami újságok híranyagát is és hogy megtudtuk, hogy minden jelent valamit, megtudtuk a saját újságírásunk jelentőségét is. Tegnap még azon csodálkoztunk, hogy a sajtó nem látta meg a háborút, most, (hogy fölfeszültek a halálhálók és a brüsszeli archívumban meglelték a háború születési bizonyítványát), a homlokunkra ütünk: hát hogy látta volna, amikor csinálta. Az angol újságírók németországi látogatása, jelenti Greindl bárói 1907. május 30-án, alig eredményez többet, mint az angol­német viszony átmeneti javulásának látszatát. Sir Edward Lascalles tizenkét esztendeje sürget jobb viszonyt a két nemzet közt, de minden fáradozása meghiúsul Edward király zseniális politikája és az angol sajtó lelkiismeretlen üzelmei miatt. Ma már valamennyien tudjuk, hogy amit a Northcliffe sajtó csinált, az a hát Dru volt, akkor csak a diplomaták tudták … mi a fajok bölcsőjében, vérségek holt tavában, civilizációk világversenyében kutattuk a háború okát és elfelejtettük az ujságspekuláció hínárjai közt keresni.
Magas diplomáciáról beszéltünk, és nem láttuk meg a háborút a kávéház angol, francia újságjai közt. A háború a legdemokratikusabb ellenőrzés mellett született — a pincér a kávé mellé hozta. Olyan kolosszális demokratikus ellenőrzés mellett, hogy senkinek se jutott eszébe az ellenőrzés. Az újságírók nem vették észre, mi történik a félpennys lapokban és Bernhard Shaw is csak most jött rá, hogy a háborút el lehetett volna kerülni, ha az utolsó tiz esztendőben minden angol újságcikket aláírt volna a szerző és odajegyezte volna szíves fölvilágosításul, hogy mennyi honoráriumot kapott érte…

… A háborús újságírás technikája hozta, hogy a politikus helyett — kevés kivétellel — mindig az újságíró írta a vezércikket és a közönség nem fizetett rá erre a cserére. A politikus szava kortessip, a politikus tolla handzsár. Ha a politikus a hordó tetejére áll, nagyobb szónok, mint Cicero, ha értelmes: bölcsebb, mint Kant Immánuel, ha két ríme táncra csattan, nagyobb költő, mint Arany János s ha az írja a lap élén, amit a barátai várnak tőle, nagyobb publicista, mint báró Kemény Zsigmond. A név elmarad a vezércikk élén, de a vezércikk jobb lett: üde, áttekinthető, frappáns és ami a cenzúrát, a lelkiismeret hadiadóját, vagy amint a porosz pénzügyminiszter beszéde mondta, a közvélemény kenyérjegyét illeti, a sajtó annyira hozzá alkalmazkodott, hogy a közönség nem is vette észre, hogy ő is hozzá alkalmazkodott…

Forrás: Háborús irodalom, háborús sajtó. In: 1914-1916. A magyar zsidó hadi archívum almanachja. Budapest, 1916.