Mátray László: „Drága barátom, hogy dideregtem e vers hidegétől”…
In memoriam BOKOR ILDIKÓ
…hogy nekem nem levelet kell írnom ceruzával, tollal, számítógéppel, amit majd jót mulatva, hangosan kacagva olvass fel vendégeidnek, barátaidnak, de döbbent komolyságú emlékezést, mire is? hogy milyen voltál, hogy milyenek voltunk akkor, azon a koraőszi estén, ott a Continental szálló teraszán, előttünk egy-egy pohár vörösborral, felhőtlen beszélgetésbe merülve, amikor, hátradőlve a széken, ezt a meglepő kijelentést tetted:
– Mátray, én egy dolgot akarok veled csinálni.
– Csak nem? – emelkedtem fel a székemről.
– Ne hülyéskedj. Ez komoly.
– Ja, már megijedtem… Na, mondjad.
– Egy közös Radnóti-estet. Nekem is a kedvenc költőm, neked is, lássuk, mit tudunk vele kezdeni…
– Hm. Nem rossz gondolat. És hogy képzelted?
– Egyszerű: én is összeírom, ami nekem tetszik, te is, és aztán selejtezünk… Ami megmarad, annak te majd megadod a formáját és kész.
Majdnem ilyen egyszerűen történt minden. Egyetlen versnél támadt „versengés” köztünk; mindkettőnknek nagyon tetszett, tehát el akartuk mindketten mondani. A félelmetes angyal. Végül testvériesen feldobtunk egy 25 banist, hogy akinek szerencséje lesz, azé az elmondás joga. Minden előadáson magamon éreztem Ildikó kritikus pillantását, amikor ezt a verset mondtam – mert végül nekem kedvezett a szerencse -, figyelt, nem tudná-e ő jobban mondani?…
„…emlékemben oly élesen élnek
régmondott szavaid, s úgy érzem testi valódat,
mint a halottakét –
Mégsem tudok írni ma rólad !”
(Radnóti Miklós: Ötödik ecloga)
Radnóti Miklós:
A FÉLELMETES ANGYAL
A félelmetes angyal ma láthatatlan
és hallgat bennem, nem sikolt.
De nesz hallatszik, felfigyelsz,
csak annyi, mintha szöcske pattan,
szétnézel s nem tudod ki volt.
Ő az. Csak újra óvatos ma. Készül.
Védj meg, hiszen szeretsz. Szeress vitézül.
Ha vélem vagy lapul, de bátor
mihelyt magamra hagysz. Kikél a lélek
aljából és sikongva vádol.
Az őrület. Úgy munkál bennem, mint a méreg
s csak néha alszik. Bennem él,
de rajtam kívül is. Mikor fehér
a holdas éj, suhogó saruban
fut a réten s anyám sírjában is motoz.
Érdemes volt-e? – kérdi tőle folyton
s felveri. Suttog neki, lázítva fojtón:
megszülted és belehaltál!
Rámnéz néha s előre letépi a naptár
sorjukra váró lapjait.
Már tőle függ örökre
meddig s hova. Szava
mint vízbe kő, hullott szivembe
tegnap éjszaka
gyűrűzve, lengve és pörögve.
Nyugodni készülődtem éppen,
te már aludtál. Meztelen
álltam, mikor megjött az éjben
s vitázni kezdett halkan itt velem.
Valami furcsa illat szállt s hideg
lehellet ért fülön. „Vetkezz tovább! –
így bíztatott, – ne védjen bőr sem,
nyers hús vagy úgyis és pucér ideg.
Nyúzd meg magad, hiszen bolond,
ki bőrével, mint börtönével henceg.
Csak látszat rajtad az, no itt a kés,
nem fáj, egy pillanat csupán, egy szisszenés!”
S az asztalon felébredt s villogott a kés.
1943. augusztus 4.

Pusztai Péter rajza