Ő odalett a csatában

Idegen ma a táj, noha semmi se más,
Ugyanaz van a kék kupolában,
Az a lomb, az a rét, az a vízcsobogás,
Hanem ő odalett a csatában.

Igazát sose hallhatom én ezután
A mi nyugtalan éji vitánkban.
Kusza nélküle, most veszem észre csupán,
Mikor ő odalett a csatában.

Sose tudta a csend meg a vers ütemét,
Esze járt, de a szembe irányban,
Pihenőt nem adott, le se hunyta szemét,
De ma nincs: odalett a csatában.

Keserű a hiány – de e szó nem elég:
Ma derült ki, mit ért vele párban!
Ahogy tűzzel a szél, velem úgy tesz a vég,
Mivel ő odalett a csatában.

Teli rüggyel az ág, a tavasz beköszönt.
Akaratlan e szó van a számban…
– Cigit adj nekem is! – De a válasz a csönd:
Hiszen ő odalett a csatában.

Még a holtak is őrzik a bajban a hont,
Ők a posztjukon állva a végek.
Mint a víztükör, úgy veri vissza a lomb
Az eget, hogy a fák üde kékek.

Vele volt ez a földfedezék az enyém,
Vele úsztam időnk folyamában,
Ma meg így, egyedül. Lehet, az vagyok én,
Aki ott elesett a csatában.

Marosi Lajos fordítása

Forrás: Ezredvég, 2015/2