Olvasom az interneten, hogy sztrájkolnak a román pedagógusok. Több anyagi és szakmai megbecsülést, a pedagógusok túlterhelésének korlátozását és hasonlókat követelnek. Ez eddig rendben van! Csupán az olyan nosztalgiával nem tudok mit kezdeni, mely szerint a Ceauşes­cu-rendszer idején nagyobb megbecsülésnek örvendtek a tanárok, tudniillik ilyen vélemények is hangzanak időnként. Valóban így lenne? Hadd illusztráljam a választ egy személyes sztorival, amiből remélhetőleg rögtön kiderül, milyen valóságalapja van egy ilyen nézetnek.

Idő: 1970 augusztus. Ekkor kaptam kézhez 4. tanári kinevezésemet egy eldugott Bihar megyei faluba, Nagyváradtól É–ÉK-re. Neve, ha jól emlékszem, Hegyközszentmiklós (Sânnicolau de Munte). Aprócska, hegyes-völgyes község volt, ma híres gyógyfürdő a székelyhídi körzetben.
– Hát ez elég messze van, s még csak navétalehetőség* sincs, úgy látom – csóválta meg a fejét feleségem együtt érzően. – Elfogadod?
– Mi mást tehetnék, ha bármennyi is a fóka, eszkimóból még több van. Lám, már maga a vezér-tanfelügyelőnk is ajánlja, hogy képeztessük át magunkat.
– Hát igen, az ipar, a termelés: ez manapság a húzóág. Csupán azt nem értem, akkor mi a francnak képeznek ki ennyi tanárt, tanítót?
– Jó kérdés, to be or not to be: lenni vagy nem lenni.
Az igazgató, középtermetű, fontoskodó fiatalember, hűvösen fogadott, és ugyancsak elképedt, amikor megkértem, szerezzen nekem egy albérletet valahol.
– Még hogy én! Mégis minek néz engem? Recepciósnak? Egyébként is magánügy, és az effélét mindenki maga szokta intézni. Holnap kezdődik a tanítás. Addig itt, a tanáriban elalhat, utána azonban más szállás után kell néznie. Végül is ez egy oktatási feladatokat ellátó intézmény, nem vasútállomás vagy éjjeli menedékhely, ahol bárki meghúzhatja magát, Nagy elvtárs.
Világos, ugyanakkor elszomorítóan rideg beszéd volt, ellentétben azzal, amit pár évvel ezelőtt éltem át egy színtiszta román faluban. Ott bezzeg nem sokat lacafacáztak, és az igi reggeltől estig velem együtt fésülte át a kunyhókat, amíg megfelelő albérletet nem találtunk. Legalább egy matracot adna a tisztelt, oktatási feladatokat ellátó kolléga – néztem körül a viszonylag szűk helyiségben. De nem adott, én meg nem kértem, kivéve a tanári kulcsát, utána gyerünk albérletet keresni. Kis település lévén nem sokáig kellett tallóznom, no meg a gazdák sem igen akartak szóba állni velem ahhoz, hogy estig barangoljak a faluban. Sehol egy élelmiszerbolt, mozi, cukrászda,vagy ha lehetett is, én nem fedeztem fel egyet sem. Az utcák gondozatlanok, sárosak, lakói mogorvák. Fura, pedig már megszokhattam volna. Tisztában vannak ám őkelmék, kicsodák, micsodák a nyakkendős elvtársak.
Még le sem szállt a nap, és én már ismét az irodában hesszeltem. Akkor most papizzunk! Nézzük, mit pakolt feleségem a bőröndbe! Kenyér, sült csirke, konzervek, paradicsom, paprika… Frankó, van itt takarmány, éhen biztosan nem veszek. Vacsora után leheveredtem az asztalra. Persze illőbb lett volna a padlóra feküdnöm, de fent melegebb volt. (Ezt látta volna csak Zoltán Hunor elvtárs! Ha jól emlékszem, így hívták a nagyképű dirigátort!) Hirtelen agyamba villant az a jelenet, amikor a 2. világháború idején menekült rokonok szálltak meg a házunkban. Akkor bizony nekik is a zongorán, anyám legféltettebb kincsén ágyaztunk. Benyomásaimat összegezve nem a legszebb jövőt jósoltam magamnak, de talán még így is jobb egy tanári asztalon cidrizni, mint valamelyik gyárban mestereim szemetét seperni – bölcselkedtem fanyarul, előhalásztam a tranzisztoros rádióm, és csakhamar mély álomba merültem.
Másnap megismerkedtem a kollegákkal, gyerekekkel stb. Nem nagy ügy! Jóllehet csak négy éve végeztem, átmentem én már háromszor is effélén. Igaz, eddig még egyik helyen sem fordult elő olyasmi, hogy se lakást, se kosztot ne találjak a faluban. A dolgot el is panaszoltam néhány kartársnak, amit persze borzaszóan sajnáltak, csak éppen segíteni nem segített egyik sem. Hm, ez volna az a híres magyar vendégszeretet, amiről annyi szépet olvastunk? Már-már azt hittem, vissza kell döcögnöm Váradra, mert hiszen ki a franc tud kvártély nélkül dolgozni, amikor tanítás után félrehúzott egy kollegina.
– Én segítek, pontosabban megpróbálok segíteni azzal, hogy beajánllak az anyámnak. Nem garantálom, hogy befogad, de próba szerencse – emelte rám nagy, dióbarna szemeit.
Szerencsém volt, befogadott, s ebédidő lévén, máris asztalhoz ültetett.
– Ízlett, Palcsikám?
Felelet helyett kezet csókoltam előbb az anyának, aztán a lányának. A nő ezután megmutatta a szobámat. Kicsi, de ízlésesen berendezett kégli volt. Az ágy felett borongós hangulatú tájkép sötétlett.
– Megfelel?
– Abszolút.
– Akkor menjünk, úszkáljunk egy kicsit a termálban! – javasolta a szép szemű kartársnő.
– Hoool? Hát Szentmiklósnak termálja is van?
– De van ám. Egy kb. két méter széles, négy méter hosszú kacsaúsztató – nevetett. – Itt szoktam feredni, néha késő őszig is, ugyanis igazi gyógyvíz folyik belé egy vascsőből.
Eszem a zúzáját, milyen édesen tud nevetni. Kezdtem jól érezni magamat. Kiváltképp, amikor fürdődresszre vetkőzött. Ez igen, csinibaba a javából! – gyönyörködtem a leányban. Kecses termet, arányos formák. Nem olyan gömbölyded, mint, mondjuk, a hitvesem, ezzel szemben üde, tűzről pattant babuci.
– Klassz ez a termálvíz! Én a néptanács helyében nem hagynám csak úgy szabadon elfolyni. Friss fúrás?
– Olyan két éves. Eredetileg kőolajt kerestek, helyette azonban ez a forró víz tört a magasba.
– Te is szuplinitor** vagy?
– Az, de még nem végeztem, más szóval tanítás közben tanulok. Csak az a baj, hogy amikorra végeznék, az iskola is megszűnik.
– Ilyen kevés pulya van a faluban?
– Itt igen, másutt nem tudom.
– A keservit, jó helyre pottyantam, bár ki tudja, mához egy évre hol leszek.
A második nap ismét a termálvízben lubickolva töltöttük a délutánt. Megelégedetten konstatáltam, hogy Marica ugyanúgy csípi a vizet, úszást, mint jómagam. Bezzeg a feleségem! Őt csak a legritkább esetben tudtam a váradi strandra elcsalni, ráadásul folyton óg-móg, hisztizik. Ezért szinte semmiben sem passzolunk, miközben Maricával úgy illünk egymáshoz, mint cseréptálhoz a fakanál – simogattam meg combjait a víz alatt.
– Nono, piszka Peti, tanár úr! Erről eddig nem volt szó.
– Eddig nem, de ezután…?
– Ezután sem. Vajon mit szólna ehhez a feleséged?
– Honnan tudod, hogy nős vagyok?
– Miért, nem vagy az?
– De igen, az vagyok – bólintottam őszintén.
Vesztemre, mert a harmadik nap felmondták a kovártélyt. Puff, így legyen az ember őszinte!
– Megkérdezhetem, mit kifogásolt bennem az anyukád? Megbíráltam a főztjét, vagy túl hangosan rádiózom esténként?
– Nem, dehogyis! Egyedül az nem tetszik anyunak…
– Hogy túl sokat járunk egymással? Persze megértem: én nős vagyok, te hajadon. Még megszólnak érte, ugye, az emberek.
– Már aki. Inkább az nincs ínyére, hogy csak egy szimpla tanár vagy.
– Na ne! – bámultam rá döbbenten. – Mondd, hogy rosszul hallottam!
– Bocsáss meg, tudom, hogy hülyeség, de hát nála valaki az agronómusnál vagy orvosnál kezdődik. Szerinte minden tanító éhenkórász mihaszna, aki még egy rózsabokrot sem bír megnyesni.
– Érdekes, annál is inkább, mert te is tanár vagy. Ilyenformán nem értem, egyáltalán mi vonz akkor a pedagógusi pályához?
– Nem sok. Sajnos az az igazság, hogy más egyetemen meg elhúztak. Eh, majd csak hozzászokom valamiképp ehhez is. Legrosszabb esetben lelépek, és…
– Hozzámész egy kevésbé éhenkórász orvoshoz vagy mérnökhöz. No, mindegy! Azért köszönöm, hogy segítettetek egy éhenkórász kollegán.
– Most haragszol?
– Ellenkezőleg: köszönöm, hogy…
Felnyitottad a szememet – kívánkozott ki belőlem is újfent az igazság, de ezt már megtartottam magamnak.
– …hogy ilyen őszintén domborítottad ki a lényeget – ábrándultam ki egyből a fruskából, és szomorúan ballagtam ki az alvégre, ahol még egyszer sem jártam mostanig.

(Befejezése következik)

* Ingázási lehetőség
** Helyettes