Felnőtt korban lettem az írás olyanfajta szerelmese, hogy amit nem sikerült vászonra vinnem ecsettel, azt írásban kíséreltem kifejezni Ez egy körforgás. Az írás szellemi tevékenységemnek kisegítője, kiegészítője. Szoros kapcsolatba áll a festészetemmel. Az írás felé való kacérkodás nem jelent életcélt. Az írást a saját hasznomra követem el. Leonardo idézet: „Kevés festő ért az író mesterségéhez, hiszen életünk arra sem elegendő, hogy művészetüket megtanulják.” Leonardo írja a festményt, mert az költészet. Ezt vallom én is. Szükségként rakom ki a közönynek szavait, főleg, amikor némák a percek, úszik a mámor, és kelepcébe csalnak a csúcsot mérő álmaim. Ebben a pillanatban is röppennek szavaim a tántorgó világ felé, ahol embermagasságból kapom el a zuhanó madarat. A mesefa tövéhez helyezem, és elindulok a tett mezejére, hogy megtaláljam a zuhanás igazi okát. Hiszek abban, hogy fény derülhet a zuhanás okára. Állok mozdulatlan. Maradjak vagy útnak induljak (?). Előttem csend, mögöttem vihar. Pár centire a fa tövétől, megszólal a hang és arra kér, hogy a mozdulatlanság fekete kendőjével takarjam le a lezuhant madarat. Érzem, hogy történt, vagy történni fog valami. Nincs menekvés. Mi ez a sejtelem? Talán lélekdarab? Talán álomvalóság? Csomózza fonalát a gyanakvás. Megadom magam, együtt élek a realitás megkövesedett képélményével. Elindulok a festőállvány felé, hogy vászonra vigyem szellemi vetületem zuhanó madarát. Fény derülhet a zuhanás okára. (2015, július 20.)

Forrás: Vár-Lak