Reggelente, mint aki szekrényajtókat, félbehagyott könyveket nyitogat, végigjárom ismerős és kedvelt webhelyeim. Azokat, melyektől várok valami jelzést. Az élet, a múló idő jelét. Üzenetet. Egy emléket. Gondolatébresztő sorokat.
Nem hiányzik közülük a Feriforma se. Elekes Feri barátom blogja. Ez az utóbbi időben oly fukarul kezelt, otthonos őrhely, ahonnan pedig az élet korábbi rezdüléseit hűségesen le tudtam olvasni. Nemrég megörvendtem néhány újabb sornak, bekezdésnek. Nocsak – mondtam éledezve, a vulkán ismét pöfög!

De ez a mai pöfögés legörbítette a számat.

Persze, Fricinek igaza van: addig hagyakozzunk a magunk legszemélyesebb dolgaiban, amíg tehetjük. Amíg még élünk és gondolataink a sajátjaink. Amíg nem más: nem az elmúlás géphangja szólal meg belőlünk.
Azok a fenyők pedig – megvárnak bennünket. És mindig lesz egy telefonszám, ahonnan hamvaink kiválthatóak… (Cseke Gábor)