Ágneszka elment (1)

Reggel hét óra volt, egy vonat döcögött be a kis galíciai állomásra. Az inspekciós hadnagy káromkodva kelt fel az irodában elhelyezett matracáról. Ködös januári reggel volt, még alig világosodott, egy petróleumlámpa utolsókat pislogott és kellemetlen szaggal töltötte meg a szűk kis helyiséget. A hadnagy nagyot nyújtózott, felvette kabátját, végigsimított borzas, vörös fején, aztán vette a sapkáját és kiment végigjárni a vonatot.
– Na mi újság ? – kérdezte álomtól rekedtes hangon a kalauztól.
– Dobre rano pan Leutnant, sok menekültet hozunk Gorlicéből.
– A fene ette volna meg – mondta a hadnagy, aztán a finoman permetező ködben egyszerre köszönésre emelte kezét a sapkájához. Néhány lengyel legionárista szállt ki egy elsőosztályos kocsiból. Egy nagyon fiatal kapitány, hosszú lengyel bundában, amely jellegzetesen van derékban ráncba szedve, hogy gyönyörűen érvényesül alul gazdag prémszegélye. Az adjutánsa, egy alig húszéves fiú jött mellette, fején a lengyel lovasság magas, négyszögletes csákójával, kis mentéje panyókára vetve lógott a vállán és mellén viselte a vitézségi érdemkeresztet.
Öten voltak összesen. Egyikük felvilágosítást kért az ügyeletes hadnagytól aziránt, hogy hol tölthetik azt a két órát, amely továbbutazásukig rendelkezésükre áll.
A hadnagy udvariasan adott felvilágosítást, aztán felugrott a kis hadivonat legelső kocsijába.
Az állomás a hadtápkörzetben volt és a parancsnokság szigorúan végigjárt minden vonatot, hogy megvizsgálja az utasok igazolványait.
Az első és második osztályban kevesen ültek, néhány tiszt, akik igen haragudtak a zaklatásért, egy-egy jobb módú menekült, meg egy csinos, fiatal asszony. A hadnagy kérdésére elmondta, hogy az urát látogatta meg, ki a szomszéd város hadikórházában orvos és most hazafelé igyekszik Bécsbe. Az arca ki volt sírva, még meglátszottak a búcsúzás nyomai és amint most kiejtette a férje nevét, ismét elöntötte szemét a könny.
A hadnagy megnézte igazolványát, aztán folytatta útját a harmadik osztályok felé.
Ott már más világ volt, a fülkék tömve tele voltak átutazó katonákkal, könnyű sebesültekkel, emberekkel, akik közül nem egy már hónapok óta nem mosakodott és akik fullasztó bűzzel töltötték meg a levegőt.
A menekülők szerényen húzódtak meg batyuikon, anyák szoptatták és csitítgatták síró csecsemőiket, egy öreg asszony pedig összekuporodva, ijedten hajolt két kosár fölé, melyeknek egyikében egy macskát, másikban néhány tyúkot rejtegetvén, remegő hangon intette csendre őket.
Pájeszes lengyel zsidók ültek az egyik sarokban és egymás szájából kapva ki a szót, szünetlenül beszéltek érthetetlen, zagyva nyelvükön. Közben iszonyú foghagymaszagot terjesztettek és egyik közülök bámulatos élelmességgel pálinkát árult a katonáknak hatalmas üvegekből, amelyek végtelen bőségben kerültek elő piszkos batyujából.
A hadnagy az álmatlan éjszaka után, szédelegve folytatta a vizsgálatot, a gyomra felfordult és néha utálattal eltelve orrához szorította zsebkendőjét.
Végre elért az utolsó kocsihoz. Minthogy a kis vonaton nem lehetett átjárni egyik kocsiból a másikba, a hadnagy leszállt, előbb teleszívta magát friss levegővel, aztán elszántan nyitotta ki a mocskos harmadik osztály sárga faajtaját.
A kocsi összes utasai az első fülkében voltak összezsúfolva. Háttal álltak az ajtónak és körülfogtak valamit, mit a hadnagy nem láthatott. Utat nyitott magának a katonák, suttogó nők és kíváncsian ágaskodó gyermekek között és egyszerre egy férfi testébe ütközött, aki halaványan, élettelenül feküdt a piszkos kocsi földjén. Egy még egészen fiatal leányka térdelt mellette, hosszú hajfonata előre hullott a vállára, két kezével görcsösen kapaszkodott a férfi merev testébe és gyengéd neveken, zokogva szólítgatta.
A hadnagy egy darabig megdöbbenve nézte a szomorú jelenetet és csak azután kérdezte meg, hogy mi történt.
A leányka ráemelte kerek, kék szemét és ijedt hangon gyorsan kezdett mesélni :
– A papa, a szegény papa! Gorlicéből jövünk, menekülünk az oroszok elől. Tegnap még egészen jól volt, csak nagyon sírt szegény, mikor ott kellett hagynunk az üzletet, a fűszereket sem vihettük el. Az üzletben mindent lehetett kapni és a sok szép holmi most odaveszett. Ó Istenem, papa, szegény papa… Az imént leesett az ülésről és azóta nem mozdul. Papa, papa!
Kis vörös kezével simogatni kezdte a férfi beesett arcát, de az apja nem tért életre, csak néha, néha rándult meg kínosan fakó arca.
– Ne sírjon, kisasszony, – szólalt meg- a hadnagy – azonnal hívok egy orvost, aztán leszállnak a vonatról és itt maradnak, míg a papa meggyógyul. Nálunk az indóházban van egy vöröskeresztes állomás, majd meglátja, minden rendbejön.
A hadnagy szétkergette a bámészkodókat, aztán sietve ment a harmadik osztályú váróteremben berendezett kötözőhely felé. A borotváltarcú, magyar doktor éppen egy átutazó katonát kötözött és a hadnagy jelentésére sietve fejezte be munkáját. Mire azonban dr. Juhász Péter eljutott az eszméletlen lengyelhez, már csak a szívszélütés által bekövetkezett halált tudta megállapítani.
– Hogy hívják a papát ? – kérdezte a doktor gyenge kis lengyel tudományával a leánytól.
– Stachak Jacenti !
– És kegyedet !
– Ágneszka! Ugy-e meggyógyul a papa1 Úgy-e igen, doktor úr? Kérem, kérem, gyógyítsa meg.
– A papa nagyon beteg, kisasszony, de mindent el fogunk követni…
– Meghalt! – sikította a leány, aztán ráhelyezte kezét a halott szíve tájára. – Meghalt! – sikoltotta újból. – Már nem ver, érzem, nem ver a szíve. Meghalt! Ó Istenem, meghalt. Szegény Franciska, halva viszem el neked a papánkat. Bár én is meghalnék!
Rádobta magát az apjára és keservesen zokogott a mocskos harmadik osztály földjén.
Juhász meghatottan nézte a kerek arcú, szőke, csinos kis teremtést, aki valami hihetetlenül kihívó kopottsággal volt öltözve.
– Mit tegyünk? – kérdezte halkan a hadnagy.
– Mindenesetre hamarosan le kell őket szállítanunk – mondta a doktor, aztán a leány fölé hajolt, megérintette a vállát és gyengéden szólította őt: – Ágneszka !
– Hagyjanak el, hagyjanak el, meg akarok halni én is, papa, szegény papa!
A doktor felemelte a földről a kislányt, szép, tarka zsebkendőjével megtörülte arcát, szemét és valami férfiasan félszeg, kedves mozdulattal kezébe nyomta a lila zsebkendőt.
– Köszönöm, – szipogta Ágneszka – az enyémet elvesztettem.
– Na lássa, na lássa – mondta a doktor, aztán kézen fogta a leányt. – Most jöjjön velem szépen, Ágneszka. A szegény papa meghalt, de mi nem hagyjuk el magát, ne féljen. Itt nem maradhat, mert a vonat tovább megy. Majd levesszük a szegény papát is. Akkor visszamehet hozzá, de most jöjjön velem okosan.
A doktor nagyon rosszul beszélt lengyelül, de Ágneszka megértette, és ha nem értette volna, akkor is bizonyosan engedelmesen ment volna vele az indóház felé, elég volt belenéznie a doktor fiatal, komoly arcába. Kis vörös keze ott pihent a férfi ápolt, fehér kezében és úgy mentek együtt az orvosi szoba felé.
Az elsőosztályú várótermet rendezték be orvosi szobának, fel volt írva kívül az ajtajára egy nagy vörös kereszt alatt. A kis helyiség zöld cserépkályhájában már égett a tűz és egy szanitéckatona meg a doktor szolgája éppen lerakták a székeket az asztalok tetejéről a frissen felmosott padlóra.
Két hosszú asztal állt a szobában, a fal mellett egy ágy volt elhelyezve az éjjeli szolgálatot teljesítő doktor számára, az előtt állt az egyik asztal, a másik vele párhuzamosan a szoba közepén. Itt étkeztek az orvosok, az állomás tisztikara és az átutazó beteg tisztek is. A szoba sarkában zöld légyfüggönnyel ellátott polcon tartották az edényeket, kenyeret, sonkát, rumot, cukrot, cvibakot, szóval élelmiszereket, melyeknek kéznél kell lenniök mindig. Az ablak és ajtó közötti helyet elfoglalta a kis vidéki várótermek tükörasztala, a groteszkül mutató, nagy tükörrel. A tükör keskeny asztalkáján most duruzsolva égett három nagy kanna alatt a spirituszláng.
– Üljön le, Ágneszka – mondta a doktor. A kislány szerényen foglalt helyet az egyik nagy asztal mellett, kíváncsian körülnézett, majd ismét karjára hajtotta fejét és újból sírni kezdett.
– Ne sírjon, kisleány. Most kap majd reggelit. Mit iszik, kávét, vagy teát? – kérdezte a doktor.
– Semmit! – zokogta Ágneszka.
– Tehát akkor kávét!
– Nem, herbatát!
– Szóval teát. Tornász, teát a kisasszonynak ! – fordult a tisztiszolgájához és már ott is állt a tea a leány előtt, lengyel szokás szerint pohárban.
– Most én megyek és intézkedem. Addig igya meg szépen a teáját és egyék is valamit, Ágneszka. Mire visszajövök, össze kell magát szednie, hogy komolyan beszélhessünk egymással – mondta a doktor és otthagyta Ágneszkát, aki engedelmesen nekilátott reggelijének.
Stachak Jacentit elhelyezték az állomás melletti vöröskeresztes barakk halottaskamrájában és Juhász visszatért Ágneszkához, ki, miután reggelijét elfogyasztotta, más foglalkozás híján ismét csendesen sírdogált bele a nagy, lila zsebkendőbe.
Juhász, a leány kis batyuját egy székre tette, aztán leült melléje, gyengéden lehúzta szeméről a zsebkendőt, két ujját a leányka álla alá helyezte, felemelte fejét és belenézett kisírt szemébe.
– Nézze, Ágneszka, – mondta – most már ne sírjon, nekünk okosan kell egymással beszélnünk, hogy aztán tudjuk, mit tegyünk. Amint hallom, Gorlicéből jöttek, a szegény papának üzlete volt és most menekülnie kellett. A papánál csak nagyon kevés pénzt találtunk. Hova akartak utazni?
– Ó Istenem, kérem, – kezdte mesélni Ágneszka – az üzlet nem jól ment, a papának nem volt pénze. Régen, mikor a mama élt, egészen másként volt, akkor volt pénzünk és én a városban voltam benn zárdában, nagyon jól tanultam és a mama akarta is, hogy tanítónő legyek, de aztán minden megváltozott. Most Franciska küldött néha pénzt. Franciska gazdag, üzletben van, sokat keres, Bielitzben lakik. Hozzá akartunk menni, ő küld mindig ruhát nekem. Még a cipője is éppen jó. Franciska nem tudta, hogy jövünk, de papa azt mondta, hogy legjobb, ha hozzá megyünk. Talán én is tudok majd pénzt keresni az üzletben, ahol Franciska van, addig meg ő segélyez minket. Nagyon jó szíve van Franciskának. Még kislány voltam, mikor elment, már nem emlékszem rá jól, de szép, nagy haja van, azt tudom. Sokszor tíz forintot is küldött egyszerre, de haza sohasem jött.
– Ki az a Franciska? – kérdezte a doktor.
– A testvérem.
– Hát maga hány éves, kislány 1
– Március másodikán leszek tizennyolc. Juhász végigsimított könnyen hátrakefélt, selymes, barna haján, egy pillanatig gondolkozott, aztán megfogta Ágneszka hidegtől vörös kezét.
– Nézze, kislányom, egyedül nem engedhetem tovább utazni, de majd a délutáni vonattal én beviszem Bielitzbe és elvezetem Franciska kisasszonyhoz. Addig jöjjön fel velem az emeletre, az egyik tisztiszoba üres, ott rendbe szedi magát és ott is maradhat ebédig. Majd alszik egyet, úgy-e?
– A papát szeretném látni – mondta a leány.
– No jó, hát jöjjön előbb a papához.
Ágneszka még egy hosszút, keserveset zokogott az apjára borulva, aztán felállt és egészen tiszta, megvigasztalódott pillantással nézett a doktorra.
Juhászt nagyon meghatotta engedelmes, ártatlan, kék szeme, rózsás arca, szőke, borzas hajfonata és az, a sok apró haj, amely a nedves, ködös levegőtől csapzottan hullott homlokába. Kurta fekete selyemszoknya volt rajta és egyszerű, szürke kötött jobbkája alól egy piros bársonyblúz kandikált elő. Áttört harisnyája kicsit rongyos volt, magassarkú, fekete lakkcipőjére pedig egy nagy, közönséges folt volt varrva, milyet falusi vargák raknak a parasztok csizmáira.
Juhász újra a kezébe vette a különös kis teremtés kezét és felvezette az, állomási épület emeletére, hol a nőtlen állomásfőnök lakásának két szobáját az átutazó beteg tisztek részére rendezték be.
Miután ellátta az alvásra vonatkozó szigorú intelmekkel, a doktor egyedül hagyta Ágneszkát kis batyujával, spárgával átkötött, rozoga utazókosarával és azzal a lehetetlen piros bársony sapka- vagy kalapfélével, amely még előkerült a vasúti kocsi hálójából.

(Folytatjuk)