Ennek a kiállításnak a képeit, bár több alkotó felvételeiről van szó, a cím jellemzi a legjobban: Emberközelben. Mindegyik képkocka főszereplője az ember, mégis helyzetkép, portré, szociofotó, vagyis több műfaj sajátos lehetőségei által látjuk őket.
A fényképészek terepe többnyire Udvarhelyszék, életmódjában változatos vidék, a hagyományos mesterségektől a legújabb technikai újításokig mindent egy-egy településen szinte egymás mellett láthatunk. Így van ez az ember esetében is: munkáját végző kovács, fonó és szövő asszony, juhászok, elpepecselő idős férfi, meg sok portré: koszos kisfiú, prófétaszerű öreg arcok, vidáman emlékezők, a pihenés, az öröm vagy éppen az ima pillanataiban. Az egyes embert is látjuk, a kis sarkakban egy-egy gyereket, magányos felnőtteket, gyászolókat és jóízűen elbeszélgetőket. Komor öregeket és derűs gyermekeket, illetve vidám öregeket és durcás, sértődött kisgyereket.
A munka és pihenés, megszusszanás perceit épp annyira fontosnak tartották megörökíteni, mint a kamerának ritkán kínálkozó különleges alkalmakat: a fintorgó gyereket, a merengő vagy gyászoló felnőttet.
Emiatt az arc sosem semleges. Láttatja, vagy éppen elfedni próbálja az érzelmeket, hangulatokat. Ott rezeg körülötte a boldogság, az izgalom, vagy éppen a méla csönd, az emlékezés szomorkássága dermeszti meg a levegőt.
A kamera közel férkőzött az archoz, mi, nézők pedig közelebb kerülünk egy-egy helyzethez, sorshoz. Ez bevallott célja a kiállítóknak: a mindig más ember, a szinte percről percre változó arc és a hozzá tartozó sorsok láttatása.