„A magyarság középkori erősödésének Erdély a mértéke; ahogyan duzzad, terebélyesedik, színesedik és művelődik, úgy tudunk Erdélyhez egyre méltóbbakká válni. A középkor végére már mint Tündérkertet, kincstárat emlegetik, s utolsó nemzeti uralkodóházunk is Erdélyből való. A középkori magyar birodalomnak véget vető törökkel szemben csak ennek a fellegvárnak a magyarsága fog nemcsak fegyverrel, de életformában is védekezni. A magyar életerő ebben az utoljára felhúzott és legmagasabb bástyában szedelőzködik össze a túláradó sorssal szemben a legsikeresebben. Ez a föld Európa haladottabb szigeteinek a vallásában, a kálvinizmusban állapodik meg, s lófarkas zászlóktól átszáguldottan is olyan élet ízét hagyta ránk a XVI. és XVII. századból, melyre már csak alkati, fajnemességi szempontból is büszkék lehetünk.” (Németh László)

1935 augusztusában négy fiatal magyar író Budapestről ellátogatott Romániába. Többen készültek, de „a húsztagú s a magyar fiatalság legjobbjait felölelő tanulmányi csoportból végül is csak négyen vállalkoztak az útra, és hárman jutottak el hozzánk – olvassuk Albrecht Dezső Az építő Erdély című dolgozatában -: Németh László, a magyar élet egyik legérdekesebb jelensége, akinek Tanuját és munkásságát rokonhangjai miatt sok érdeklődéssel kísértük, Boldizsár Iván, a társadalomkutató munkássága és érdekes vidéki helyzetképei révén ismert író, és végül Keresztury Dezső, a berlini egyetem magyar tanszékének lektora, akinek a Magyar Szemlében olvashattuk feltűnést keltő tanulmányait az erdélyi társadalomról.” (Szabó Zoltán, A tardi helyzet szerzője is velük volt, de erdélyi útjukon nem vett részt, mert menyasszonya után utazott Isztambulba.)
Hazatérésük után beszámoltak úti élményeikről. Boldizsár Iván Erdély második Trianonja című, „kemény kritikai megjegyzésekben bővelkedő, érzékenységeket is érintő cikke” elindította a lavinát: Erdélyben és Magyarországon egyaránt a legkülönbözőbb körök felháborodottan, megütközéssel fogadták a Romániában úgymond ‘vakációzó’ pesti írók egyikének sorait, különösképpen az erdélyi magyar közélet visszásságaira, a magyarpárti meddő politizálásra utaló észrevételeit. „(…) Nemigen volt a két világháború közötti magyar sajtóban ennél visszhangosabb, szerteágazóbb kérdéskört érintő, szenvedélyeket jobban felkavaró vita. A Tanuban közölt útirajz nyomán kibontakozott eszmecsere a magyar szellemi élet egész területére kihatott – az anyaországban és Erdélyben egyaránt. Budapesten még bűnvádi eljárást is kezdeményeztek a szerző ellen – árulással, nemzetgyalázással vádolva őt.” (Nagy Pál)
Négyszáznál is több oldalra rúg a könyv, amely az Erdély-vita „anyagát” foglalja magába. A Mentor Kiadó jelentette meg 2001-es évjelzettel, az író születésének századik évfordulójára. (Németh László: Magyarok Romániában. Az útirajz és a vita. Egybegyűjtötte, a szövegeket szerkesztette, az előszót írta és a jegyzeteket összeállította Nagy Pál.)
– Bevallottan és eltökélten egy gyönyörű történelmi illúzió: az ő szívében-lelkében élő Duna-gondolat elszánt hitvallójaként indult el romániai útjára Németh László 1935 nyarán – írja az előszóban a szerkesztő. – Keserű hazai csalódások, érzékenységét fölsebző kudarcok után – a korabeli magyar reformtörekvések bukását mélyen érzékelve – melengette magában a reményt, hogy útjának élményei, tapasztalatai igazolják szép eszményének életképességét. Ő, a közép-európai utas – „egy nagy történelmű nemzet katasztrófa utáni gyermeke” – úgy látta, itt, a Duna mentén, a Kárpátok karjában „egy kis népnek ekkora területen szétszóródni csak akkor nem jelent halált, ha magyarságát küldetéssé tudja alakítani”.
Az első rész Németh László útirajzát tartalmazza, aztán következik Boldizsár Iván írása, majd a többi vitacikk, beszámoló, tanulmány – a kortársak és az utánuk jövők méltatásai, emlékezései. A névsor imponáló: Herczeg Ferenc, László Dezső, Jancsó Béla, Albrecht Dezső, Nagy Géza, Dénes Béla, Spectator (Krenner Miklós), Jakabfy Elemér, Braun Róbert, Hegedüs Nándor, Vita Zsigmond, Tamási Áron (Kovács György interjúja 1936-ból), Szentimrei Jenő, Ravasz László, Juhász Géza, Gogolák Lajos, Szabó Zoltán, Veres Péter, Keresztury Dezső, Gáll Ernő, Erdélyi K. Mihály, Kántor Lajos, Monostori Imre.
Nem állhatom meg, hogy ne másoljam ide a Tamási-interjú befejező részét.
– Mit szólsz ahhoz az itt-ott felhangzó „vádhoz” – kérdezte Kovács György -, hogy Németh Lászlót többek között te is befolyásoltad az erdélyi magyarságról alkotott véleményében?
– Ehhez édeset és keveset szólok – válaszolja Tamási. – Ha Németh László tőlem akart volna információkat, tíz éven keresztül sokszor lett volna módjában erre vonatkozólag kérdést intézni hozzám. Szerencsére ahhoz a fajtához tartozik, amelyhez én is tartozom: nem információk alapján, hanem a szemén keresztül és tényleges tapasztalatok alapján szereti megalkotni a véleményét. Ha mégis bárki komolyan szóba hozná az „informátorok” felelősségét, akkor ez a felelősség olyan „informátorokat” terhelhet csak, akik elmulasztották – bár együtt voltak Németh Lászlóval -, hogy a Magyar Pártról és azon keresztül az erdélyi magyarság jelenlegi „aranykorszakáról” felvilágosítsák az írót.
– Van-e még valami mondanivalód? – hangzik az utolsó kérdés.
– Van – mondja Tamási Áron. – Isten velünk és mindenki ellenünk!

B. D.
Népújság, 2002. február 16., szombat