Ha az üdvösséghez valóban úgy lehet hozzájutni, ahogyan azt Tamási Áron megírta a Rendes feltámadásban, vagyis: sorban, rang és cím szerint, akkor az ember az örökéletet, a szinte kötelező kétkedő gyanakvással: igencsak fontolóra veszi.
Rövid és velőtlen földi pályánkat aszerint is értékelhetnők, hogy összesen hány órát dolgoztunk, hány órát játszottunk, hányat pihentünk, mennyit aludtunk és mennyi ideig voltunk ébren, meddig tartott boldogságunk, meddig boldogtalanságunk; de aszerint is, hogy megúsztuk-e sorsunk jeles fordulóit (Don-kanyar, Szibéria, büntetőszázad, láger, kivégzőosztag, kollektivizálás, városra emigrálás, iparosítás, brigádverseny, vizuális agitáció, panelkultúra, sokoldalúan fejlett szocializmus, a kommunizmus legeslegmagasabb csúcsai, besúgók, szeku, vallatás, verés, letartóztatás, Szamosújvár, Duna-csatorna, kényszerlakhely, állandó felügyelet, mindennapi és minden éjszakai szorongás): mindezeket testi lepusztulás, félelem, idegbaj, öngyilkosság nélkül.
Kedvtelve osztom életemet soros, illetve sortalan időszakokra. Utóbbiakat csak napokban tudom kimutatni, egyik-másik feljegyzésem alapján. Például 1988-ban Székelyudvarhelyen nem kellett sort állnom vécépapírért, egy pali a parkolóban, autója csomagtartójából árulta, pillanatok alatt elkelt, jött a milicista, s ahajt neki is jutott két tekercs.
Életemet a sorban állás mint létforma jellemzi. Nem csak az enyémet, csaknem mindenkiét ebben az országban. Akinek nem kellett sorba állni Romániában, annak nincs múltja. Akinek az átkosban nem kellett sorba állnia, az többnyire ma sem kényszerül effélére. A forradalom utáni feltámadás rendjét is „a szocialista etika és méltányosság” szabályai szerint állították össze. Ezért nem tudok sem csodálkozni, sem felháborodni, valahányszor sort, sorokat látok. Régebben az egykori Hangya-épület földszintjén, pár esztendeje a csupaüveg pénzügyi palotában sanyarog hosszú sorban a vállalkozók tömege, ugyanis a minisztérium és a hold járása szerint elérkezik a mérlegkészítés ideje. Ha a főtéren vonul ez a tömeg, azt hinnők, a pénzügyi közutálat nemzetközi napján mítingelnek, vagyis „doszárral” tüntetnek a nők és a velük rokonszakmázó férfiak.
Pár éve megkétszereződött az élvezet, duplán élvezheti a vállalkozói réteg a sorállás gyögyörűségét. Azt mondták okosék: jön a számítógép, vége a bürokráciának. Micsoda tévedés! Mióta derék tisztviselőink komputerbe tömpéznek játszi ujjacskáikkal, hosszabb a várakozási idő, több az elszúrás, a mellétrafálás, a gépnek tulajdonított hiba. Amelyekért mi fizetünk, mi, akik kétszer annyi ideig rostokolunk a sorban, mint eddig.
Nyilván nem a géppel van baj. Nem a programjával. Hanem azzal a vírussal, amelyet, akárcsak a korrupcióét, sosem fog kiirtani belőlünk senki.
A közgyanakvás betegsége az állhatatlanság tünetegyüttesének szerves része. Hogy tudniillik nem szabad bízni senkiben. Mindenki becsaphat, átverhet, sőt meg is teszi. Ezért aztán amit bepötyögnek a gépbe, azt még külön le is írják a sok-sok papírra.
Számtalan kosárra való matéria megy veszendőbe. Dehát kit érdekel.
Annak a két bűvös rovatnak, a Tartozik és Követelnek muszáj találnia. Hogy a széle mindenben üsse a hosszát, különben bezárnak, tömlöcbe vetnek.
Az adóhivatallal számos szerelmes levelet váltok, pedig nincs is vállalkozásom. Egy bankban ottfelejtődött valami aprópénzem, s mindig értesítenek, hogy ha nem gyarapítom vagy nem költöm el, odalesz. Furamód azonban az anyagmegmaradás törvénye a bankszektorban is érvényesül. Már többre rúg a postaköltség, mint maga az összeg. Biztosan a kamatomból vonják.
Amíg még tiszteletdíjat fizetett a nyomtatott és az elektronikus sajtó, életem legizgalmasabb napjait a levelezések, bevallások, felszólítások és befizetések jelentették.
Egy ideje azonban úgy elárvultam, mint Énekes bácsiék a trombitálás idején.
Az örökélet és előjátéka, a feltámadás dolgában jó volna a komputerizált mennyországban is egy kis protekció után néznem. Viszek egy doszárt, az összes igazoló iratokkal; hogy tudniillik idelenn én több életre érvényesen is kiálltam a soromat.
És a saramat is, persze.

2002-2015