Lemhény nagy háborúja

Az 1914-es esztendő békésnek indult. A betlehemesek, a jószomszédok még békés, boldog új esztendőt kívántak újév napján a gazdáéknak, amikor ajtajukon bekopogtak. Még a legjobb búzalisztből sütötték az ünnepi kalácsot, még véres-májas hurka és kolbász illata terjengett a lemhényi asszonyok konyhái felől. Még senki sem gondolt arra, hogy  Szerbia is létezik a világon, annál jobban arra, milyen is lesz a farsang, ugyan melyik eladó leány fejét kötik be hamarosan, s ugyan melyik család kéményére száll a közeljövőben a gólya.
Amália nagyanyáméknál ugyancsak békés volt az élet, azt már tudták, hogy gyarapodni fog a család, a találgatások csak akörül folytak, hogy a leányok vagy a fiúk száma fog-e az újszülöttel nőni. Nos, egy fiú született (Endre), a fiúk száma mégis megcsappant – év végéig behívót kapott Gusztáv és Vencel, Mihály nagyapám pedig önként jelentkezett. Az  önkéntesek száma országos szinten magas volt, Lemhényben különösen sokan jelentkeztek. Vérükben volt még az évszázadok óta beléjük idegződött szokás, ha megszólalt a toborzó kürt hangja, lóra pattant a székely. Most a toborzót Ferenc József császár uralkodói kiáltványa helyettesítette: „Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam.” Ló helyett pedig a berecki vonat indult el, magával víve Felső-Háromszék férfitársadalmának színe-javát. Az itthon maradottak aztán elénekelhették:

Indul a, indul a berecki vonat
Elviszí, el a szép galambomat…

Vagy azt a közismertebb katonadalt, hogy:

Zsindelyezik a kaszárnya tetejét
Mind elvitték a legények elejét
Maradt itthon kettő-három nyomorult
Rátok, lányok, még az ég is beborult.

Soha annyi dolga a fényképészeknek nem volt, mint akkoriban. Majdnem minden család csináltatott fényképet a hadba vonuló családfőnek, az itthon maradó családtagokkal. Ezt a fényképet küldte aztán a család különböző harcterekre, Galíciába, Szerbiába, Doberdóba, ezek a fényképek melegítették a székely fiúk szívét a katonazubbony zsebében. Az egyenruhás családfők és legények képeit pedig az otthon maradt anyák,feleségek és kedvesek nézegették sóhajtozva.
Nem volt könnyű az itthon maradottaknak sem. Kézbe kellett venni a gazdaság vezetését, a földek megművelését. Az alig serdülő fiúk szántottak, vetettek az édesanyák segítségével.
A kőház a hadak útjában állt, mindig beszállásoltak ide katonákat, a hadiszerencsétől függően. Amália nagyanyámék inkább a németekről meséltek, bizonyára ők több időt töltöttek egy helyben… Anti nagy mestere volt annak, hogy a beszállásolt katonák szekereiről puskaport és golyókat szedjenek le, és süllyesszenek a Lemhény patakába. Felnőtt korában is szívesen vállalta a veszélyes helyzeteket, néha még a teljesen értelmetleneket is.
Egyszer aztán nagyon kellemetlen helyzetbe hozta az édesanyját. A román katonaság másodszori átvonulásakor egy tiszt bejött a házba, és kávét főzetett magának. Míg a kávé főtt, a konyha közepén állt. Anti a nagy konyhakéssel el akarta vágni a horgasinát, csak nem tudott hozzáférni, mert vastag katonaköpeny volt rajta. A tiszt arra lett figyelmes, hogy a  kisebb gyermekek anyjuk szoknyájába kapaszkodva őt nézik, és erősen kuncognak. Hátrafordulva látta, hogy mire készül a fiú. Amália nagyanyám váltig erősítette, hogy gyermeki csintalanság, és hogy ilyesmire sohasem tanította. Azzal volt szerencséjük, hogy a román katonaság nagyon sietett, szinte szaladva tartott nyugat felé.
…Románia minden semlegességének ellenére 1916. augusztus 27-én hadat üzent a Monarchiának. Pár nap múlva már elözönlöt-ték Háromszék vármegyét. A lakosság próbált menekülni, de nem volt hová. Amália nagyanyám is szekérre rakta a gyermekeit, meg valamennyi élelmet, ugyanezt tették a többi asszonyok is, de már a szomszéd faluból vissza kellett fordulni, mindenütt a román király katonái jöttek szembe. Minden erdei ösvényen, amin valamikor a vám megkerülésével cserekereskedelmet bonyolítottak le, katonák jöttek, sietősen tartva nyugat felé. Történt ez akkor, amikor vidékünkről már a zsenge 16 éves fiúkat is elvitték valamelyik frontra, kit Szerbiába, kit Olaszországba.
Amália nagyanyám többször elmondta, hogy ő bizony kétségbe volt esve, hiszen a ház annyira a hadak útjába esett, hogy naphosszat csak katonákat láttak, akik a vasút mellett vonultak az ország belseje felé. A tisztek elég mutatósak voltak, de a közlegénység nagyon szedett-vedett társaságnak tűnt a székely szemnek.
– Istenem-istenem, mitévő legyek – jajgatott nagyanyám –, mitévő legyek, kik ezek az emberek, miféle bajt hoznak ránk?
– Egyet se búsuljon, menyemasszony – nyugtatta Mámáka –, amit érünk, azt töltünk! Inkább tegyen a kúthoz egy kosár gyümölcsöt, ivóedényt, ne jöjjenek be a kertbe, a gyümölcsfákat tönkretenni.
Édesanyámék feladata volt a kosarat újra és újra gyümölccsel feltölteni, Endre, a kétéves legényke állt a kosár mellett, kiabált is valamit, amire a nagyobbak megtanították, de szerencséjére senkinek sem volt ideje felfigyelni az ő mondókájára.
A hír a frontokra is eljutott, jöttek a kétségbeesett és aggodalmas levelek, időnként értesítések is azokról, akik elestek vagy eltűntek.
A mi családunkból Tóth Mihály nagyapám unokaöccse, Bálint János került haza leghamarabb. Fiatal, csinos, szép huszár volt, a keleti fronton sebesült, a keze és – lemhényiesen mondva – a „forcsoka” sérült; felmentették a további katonai szolgálat alól… Hazajöttének igen megörvendtek, főleg Ferencke, mert aztán sokat segített neki, 1917 tavaszán már ő vetette el a gabonát…
…Már mindenki hazatért a család katonaviselt férfiai közül csak Laci hiányzott még.
Szokásává vált az ifjúságnak, hogy kisétáltak az esti vonat érkezéséhez. Ha valakit a berecki vonat vitt el, az is kell visszahozza – tartotta a néphit. Karácsony estéjén történt az alábbi tragikus, balladába illő eset.
Elég messze, a Szent Mihály-hegyi templomban tartották az éjféli misét. Idejében elindultak, hogy még legyen idejük egy-egy pajtásuk szülejének boldog karácsonyt kívánni, vagy egy-két karácsonyi dalt rokonaik ajtaja előtt elénekelni. Többen csoportosan járták a falut, karácsonyi énekekkel. Vencel és Béla korán elment otthonról, bizonyára leányos házakhoz, Ferenckéért a pajtásai jöttek el, elkéreztetve Katicát is a templomba. Édesanyámékat Amália nagyanyám szerre megfürösztötte, ágyba rakta, egy-egy perecet nyomva a kezükbe, amit kalácstésztából madárformára sütött. A házban töltött káposzta és friss kalács illata terjengett. A káposzta szénen, cserépfazékban főtt a kályha szélén. Karácsonyfát nem volt szokás díszíteni, de egy-egy fenyőágat rávetettek a „tűzre. Lassan az apróbb gyerekek elszenderedtek, Amália nagyanyám is beült a cseberbe, hogy megfürödjön, mielőtt a család többi tagja az éjféli miséről hazaérkezne. Az volt a szokás, hogy az éjféli miséről hazaérkezőket megterített ünnepi asztal várta, ők pedig farkaséhesen kezdtek falatozni a frissen főtt töltött káposztából. Tulajdonképpen ez az este volt a család legbensőségesebb karácsonya, másik két napon Jánost, Istvánt köszöntöttek, szétszéledtek ilyenkor a fiatalok. Karácsony „szenvedeje” estéjén, amikor megpihenni és megtisztulni alighogy Amália nagyanyám beült a fürdővízbe, Katica kétségbeesett jajgatással kopogott:
– Édesanyám, édesanyám, nyisson ajtót, hazahoztuk Ferenc-két, a megsebesült Ferenckét!
– Nem is tudom, hogyan jutottam el a csebertől az ajtóig, nem tudom, hogy magam vagy más adott ruhát reám – emlékezett vissza erre az estére nagyanyám – csak arra emlékszem, hogy a fiamat a fehér abrosszal leterített asztalra fektették, hogy tele volt a ház síró fiatalokkal, hogy valaki befogott a szánba, és Bereckbe mentek orvosért, hogy Mihály vizes ruhát kötött a homlokomra, hogy asszonyok imába kezdtek, hogy a tisztelendő úr mellettem, hogy az orvos tanácstalan, hogy kinn világos van már, hogy fogom a fiam kezét, és egyszer csak megszólal: „Ki lőve meg, ki lőve meg?” Aztán örökre elhallgatott!
Ez a tragikus eset 1919 karácsony estéjén történt. A háborúból hazatért férfiak tulajdonában elég sok fegyver és lőszer maradt. Az átvonuló hadak is hagytak maguk után hadifelszerelést. Karácsony estéjén az akkori bíró, Bardócz János a falu végén, a templomba vezető úton elvette a fiataloktól a rakéta-pisztolyokat. Ferencke sem volt kivétel, neki azonban eszébe jutott, hogy van Bálint Gábor rokonának is, visszatért és elkérte. Bálint Gábor nem volt otthon, de a felesége igen, és gondolkodás nélkül oda is adta, amit kért. Ferencke már 17 éves volt, már nem számított növendék gyermeknek. így felfegyverkezve indultak aztán újból a templom felé. Éppen akkor értek az állomáshoz, amikor a vonat Almás felől érkezett. A fiatalok egy csoportja odaszaladt, köztük Ferencke is, hátha Laci éppen most érkezne! A vonattal senki sem érkezett, Ferencke dühösen a kiinduló vonat után lőtt. „Adsza ide, hadd lőjek én is” – kérte őt a társa. A pisztoly nehéz volt, a fiú nem tudta elég magasra emelni, így elég közelről Ferenckét lőtte tarkón. A lövedék a vastag báránybőrgallér és sapka kiszakított darabjait vitte a kisagyba. Ferencke előrebukott, előbb azt hitték, mókázik, sajnos hamar kiderült, nem megtévesztésből fekszik a földön. Az úton sokan voltak, akik a templomba igyekeztek, akadt, aki szanitéc ismeretekkel rendelkezett. Az állomás épületének ajtaját emelték ki, azon vitték a szülői házhoz. Karácsony első napjának reggelén halt meg. Vargha Ferencke volt az első világháború első lemhényi civil áldozata. Azon a télen a fonóban ismert balladák mintájára Ferencke esetét is énekelni kezdték.

Hallottad-e, Nagylemhényben mi történt
Vargha Ferkét az állomáson meglőtték
A rakéta nem szállott fel az égre
Vargha Ferke holtan rogyott a földre.
Pajtásaim, rólam tanuljatok
A bírónak szavát megfogadjátok
Ha utamból vissza nem tértem volna
Egy leánynak szíve most úgy nem fájna.

A falu vezetői, köztük Mihály nagyapám, nem örvendtek az eset népszerűsítésének. A család gyászolt, de tettest nem keresett, baleset volt! Vidékünk lakossága olyan időket élt át, olyan össznépi bánat nehezedett a lelkekre, hogy az egyéni gyászok eltörpültek.
Amália nagyanyám úgy érezte, mintha a fiát kegyetlen kezek a testéből szakították volna ki. Annyira egymásra voltak utalva a háború éveiben, olyan kis koraérett gazda volt, és olyan öntudatos, miként is követhette el azt az engedetlenséget azzal a rakétapisztollyal… ilyen gondolatok gyötörték, amikor a sors enyhített a bánatán – hazajött Laci!

Forrás: Sigmond Elíz: Szépapáktól unokákig. Mozaikkockák egy erdélyi család történetéhez.Mentor, Marosvásárhely, 2008