A se­gesvári újközépko­ri so­ka­da­lom­ba számos fi­a­tal vagy már úgy érke­zik, hogy éppen egy utolsó sörre még fut­ja a pénzéből, vagy már korábban elköltötte utolsó fi­tyingjét (a schäßbur­gi új schil­ling neve), ezért aztán ki-ki úgy bol­do­gul, ahogy tud. Elad ezt-azt magáról (akin még ma­radt rongy), vagy „kölcsönvett” hol­mi­kon igyek­szik villámgyor­san túlad­ni.

Az élel­me­sebb­je: kol­dul. Eb­ben az egy­ben igazából középko­ri a buli. De kol­dustól ala­mizsnát? Leégett bandától sörre valót? Nem igazán si­ke­res vállal­kozás. Az el­ke­se­redés ötle­te­ket szül. Mond­hat­ni, a zse­ni­a­litás szülőany­ja: a kétségbe­esés. Egyik srác kar­ton­lap­ra írta, hogy bom­baüzle­tet ajánl. Egy rúgás tíz lej. Üldögélőbe. (Hogy fi­nom le­gyek.)
No, erre mindjárt került „vevő”. És meg­valósult, amit a reklám jövendölt: egyet fi­zet, kettőt kap. Csak­hogy itt az „ügyfél” fi­ze­tett egyet, a „vállal­kozó” ka­pott – kettőt. Volt, aki ak­korát rúgott a sze­rencsétlen flótás hátuljába, hogy az­zal az erővel ki­fordíthat­ta vol­na sar­ka­iból a nem­zet­gaz­daságot. (Ha ezt a munkát a „re­form­kormány­za­tok” jóelőre már el nem végezték vol­na.)
Mind­egy, a bolt egy kis időre bevált, a seg­ge hoz­ta a dohányt.
Mi­kor aztán va­la­mi fut­bal­lis­ta ban­da érke­zett és száz lej­re óhaj­tott seggbáloz­ni, a sajgó ülepű vállal­kozó fel­mar­kol­ta a dozsót, és villámgyor­san ke­re­ket old­va szívódott fel a so­kaságban.
Nincs min­den­ki­nek ilyen oltári mázli­ja. Egy másik fickónak az ju­tott eszébe, hogy fütyül a világra. No­sza, szájába vet­te a sípot, és sza­ka­dat­la­nul süvöltözött vele.
Közben egy papírra ő is felírta: „Ha ad­tok egy ötöst, ab­ba­ha­gyom.” Ha nem, megdögölhet­tek.
Nos, a tömeg úgy döntött, inkább a síphalál. A for­ga­tag­ban amúgy is bor­zal­mas a zsi­vaj.
A srác egy da­ra­big még csinálta, aztán el­dob­ta a papírt, és egyéb pénz­szerzési le­hetőség után nézett.
Érzésem sze­rint ez a két epizód vol­taképpen fa­ra­mu­ci po­li­ti­kai pa­ra­bo­la. Po­li­ti­ku­sa­ink jó része is akként népszerűsíti magát, hogy foly­ton a fülünkbe fúj. Sőt dudál, kürtöl, har­sonáz.
Trümbicál ve­szettül.
Egy-egy sza­va­zatért. De a fülünk már úgy néz ki, akár ol­vadáskor a hócipő. Inkább megsüketülünk, mint­sem pénzt áldoznánk a hülye bak­te­ri trükkre.
El­len­ben. Ha a leg­gaj­dolóbb, leg­har­sogóbb, a legtöbbet ugató show-hiénák, tévésakálok ki­raknák az ülepüket a Város piacára (vesd össze: ago­ra), és ezt fi­loméláznák stábjuk­kal együtt: „Helló, derék sza­vazók! Jámbor és tisz­tességes dzsi­gi­tek! Egy rúgás – egy sza­va­zat!” –, hát, hölgye­im és ura­im, százat egy el­len, hogy ámbár a fut­ball­sta­di­o­nok nem telnének meg hir­te­len, vi­szont Románia lab­darúgása iga­zi tömeg­sportként igen látványo­san jut­na csúcsra; és a szu­per csukák iránti ke­res­let is az égig ug­ra­na!

Forrás: eirsodalom.ro