Téli kép, csend és béke, didergő fagyban falevél.
Röppályám vonalán béklyó a gyötrelem.
Türelemet kérek. Csurog verejtékem. Térdre roskadok, és
fölmérem helyzetem. A tűrelem futamokat játszik. A 21-es
játéknak sosincs vége: mindig én veszítek. Takarom fekete
gyászát a mának.
Élő kontraszt, korom sötétek, csillogó fehérek.
Ragyogó égbolt, alatta bánat.
Tűzmadarak csaponganak égő csipkebokron.
Miért az elégedetlenség (?), gázsit nem kapok. Lemondás bére
az áldozat, de ki törleszti számláimat, ha összeáll a kép, és minden
megváltozik: a hullámzó tenger, a lobogó kendő? A surranó
védőszárnyak visszaköszönnek.
Köd szitál a város peremén.
Rejtett hideg, ketyegő óra.
Lélekdarab felhőt takar.
Függőindán kapaszkodó kezek, nem hagyhatom helyem. Csak
egy napot kérek. Fogynak a szavak, percenként meghal egy
örömöm. A szakadék felől moraj hallatszik, szélhámosok
torlaszolnak utat. Meddig várunk ? A művészet ablakától pár centire
mállik a vakolat, hullanak a cserepek.
Önarckép lesz minden képem, s mint az ördög matollája, pattog
az ecset, és mindent kibeszél, elfecsegi vétkemet. Vészt jeleznek
a rigófüttyös reggelek. Szahara mélye, magam túlélése. Jaj, késve
érkeztem, bóbiskol a hajnal, s itt az ősz újra, tüzes színek lobognak
a fán.
Rád emlékezem.

Forrás: Vár-Lak