… Jöttek a levelek, hozta a tábori posta. Előbb dicsekvőek, aztán már inkább panaszosak. Lacit is besorozták, Prágába került. Mint ipari tanulót a hadiiparban dolgoztatták. Onnan küldött leveleket és fényképet magáról. Nagyon fiatal, alig 16 éves volt. A prágai tartózkodás még hasznos is volt számára, jól megtanulta a mesterséget, és arra is rájött, mennyivel jobban élnek az ottani munkások és milyen erős a szakszervezetük. Előbb a hadiiparban dolgozott, de aztán a frontra vitték őket is.

…Fogságban volt-e? – kérdezték [hazatérte után]. Harcos társai már rég hazakerültek, de se halálhírét, se fogságba esésének hírét nem hozták. Merre járt, mit csinált?

– Édesanyáék tudják, hogy engem sok más iparosnövendék társammal, ahogy a 16. évet betöltöttük, besoroztak. Prágába vittek az ottani Jozef kaszárnyában laktunk, a hadiiparban dolgoztunk. Idősebb társainkat a frontra vitték. Nekünk ott nem ment rosszul sorunk. A cseh munkások nem nagyon szerettek, de végül is megszoktak, és tisztelni is kezdtek, mert mi tisztességesen és szorgalmasan dolgoztunk. Mi azt tapasztaltuk, hogy a cseheknek kalácsot tett az asztalára a háború. A hadimegrendelések munkát és jó jövedelmet biztosítottak nekik. Katonáikat a keleti frontra vitték, inkább tartottak az oroszokkal, mint a császárral. Micsoda gyáraik vannak, ott aztán meg lehet tanulni a mesterséget! Prágából Magyarországra vezényeltek. Nagy volt a különbség. Magyarország olyan volt, mint a szedett fa. Közben a tisztjeink kiképeztek, mert tudták, hogy lassan minket is bevetnek a harcokba. Küldtem fényképet magamról Prágából is, és ha jól emlékszem, Nagykárolyban készült egy csoportkép, amit szintén hazaküldtem. Megtaláltak-e rajta engem, az idősebbek, és a tisztesek álltak elöl, mi fiatalok hátrább álltunk?

– Harcoltál-e sokat? – kérdezték a testvérek, főleg a fiúk, mert Antiékat nagyon érdekelte a téma.
– Harcoltunk, csatákat is nyertünk, és veszítettünk is, de aztán nagy csalódás ért: a tisztjeink elárultak minket! 1919-ben, amikor északról is meg keletről is országfoglaló ellenségek nyomultak előre, velünk a magyar csapatokra lövettek, azokra a katonákra, akik kevéssel azelőtt még bajtársaik voltak, akik éveket töltöttek a lövészárkokban, azokra a csapatokra, akik felvették a harcot a betolakodók kiszorítására. Azt mondták, azért kell őket lőjük, mert kommunisták, s mert kommunizmust akarnak. Sem mi, sem az idősebb katonák sem tudtuk mi az, hogy kommunista, arra kértek, mi, fiatalok menjünk be a városba és érdeklődjük meg, kik ellen is harcolunk tulajdonképpen. A városban a sapkánk után felismertek, és szidtak minket. Egy gyárba is elmentünk, ott a munkások megvertek. Végül is elmagyaráztuk, hogy iparosok vagyunk, és érdeklődni jöttünk. Sok mindent elmondtak magukról és céljaikról. Ezek után sokunknak elment a kedve a további harcoktól. Megkerestem Bálint Józsit, és nála maradtam. Aztán Tanácsköztársaság volt, de nem sokáig, megbuktatták. Józsi juttatott át a déli határon, a Balkánon keresztül kerültem haza. A háborúban nem szenvedtem annyit, mint a hazajövetellel. Jól tették édesanyámék, hogy nem menekültek el, nagyon sok menekülttel találkoztam, sokan nyomorúságos helyzetbe kerültek…

Forrás: Sigmond Elíz Szépapáktól unokákig. Mozaikkockák egy erdélyi család történetéhez. Mentor, Marosvásárhely, 2008.