Jeges zuhannyá váltak az utóbbi időben az államfői „népfürdőzések”, amelyeket az árvizek mindinkább amolyan fejmosássá változtattak. Kifinomult politikai szimatával mintha mindezt megérezte volna, Traian Băsescu az olvasásba menekült – bár, amint azt szárazabb időkben bevallotta, nem kenyere a betű –, talán abban bízva, hogy az államfői közöny láttán a vizek is feladják a hiábavaló tombolást és csöndesen visszatérnek medrükbe. Államfőnk egyébként sem szokta meg, hogy ellentmondjanak neki, legyen szó árvízkárosultakról, megzabolázatlan vizekről, vagy vízfejű miniszterekről. Bár lekéste az árvíz első napjait, valószínűleg tudta, hogy voltaképpen semmit sem veszített, az árvizek, kedvenc politikusainak (is) köszönhetően az eddigi menetrendet betartva, hamarosan visszatérnek.

Jobb volt, ameddig olvasott, rekordidőnek számító két nap alatt végére jutva a polgári és büntetőjogi eljárások törvénykönyveinek, aminek áttanulmányozásához komoly jogászoknak hetekre lett volna szükségük. Miután végzett ugyanis a szórakoztatónak, fordulatosnak nem éppen mondható – stílusosan: száraz – olvasmánnyal, Traian Băsescu gumicsizmát rántott, és a csizmához illő gorombasággal (amelyet Udrea Dolce and Gabbana márkájú elegáns gumicsizmája és a miniszter asszony által a nyakig érő vizekkel viaskodóknak szétosztogatott tűsarkú báli körömcipők sem voltak képesek feledtetni) leteremtette a hajlék nélkül maradókat, a politikusokat, majd, talán a háromszázhuszonkettőkre emlékezve, a huszonkettőket: egész 22 milliós népét hibássá téve az ország jelenlegi helyzetéért.

Dehogy is merek én kételkedni az elnöki matematika helyességében. Így elfogadom, hogy nem néhány száz „szakembert” terhel a felelősség a gátak átszakadásáért, az árvízvédelmi rendszer hiányáért; hogy húsz éve nem néhány ezer pártkliens, rokon nyúlta le és juttatta csődbe – politikai színezetétől függetlenül – a bankokat; hogy nem az egymást követő kormányok, vagyis néhány tucat tárcavezető és kiszolgálói, tették tönkre a gazdaságot, hoztak talán soha-nem-volt-nyomort az országra; hiszem hát, hogy valamennyien hibásak vagyunk, ideértve természetesen jómagamat is.

Vállalom tehát a felelősséget és kész vagyok, a huszonkétmilliókkal együtt megfizetni bűneimért. Ám csak akkor, ha a büntetés előtt valamennyien részesülhetünk mindazoknak a előjogoknak, jólétnek, vagyonnak a ránk eső részében, amelyet a velünk cinkoskodó „szakemberek”, pártkliensek, rokonok, tárcavezetők harácsoltak össze maguknak „közös bűnözésünk” több mint húsz éve alatt.

1. Gergely Tamás:
   2010. szeptember 22. 16:12

   Hát igen. Meg kellene írni Románia elmúlt húsz évét könyvben. Húsz év vergõdését. Úgyse érdekli az az utókort…