Nézd, odakinn még csillagok égnek, s kéklik a hajnal,
Ellebeg álma az ősznek, roppan a kéreg a tócsán.
Rőt levelek, lásd, kergetik egymást, el sosem érik,
Mégse pihen le a szél, jeget és fagyot ont a szivünkre.
Hajdani délceg tölgyfák, egykori büszke akácok,
Fűrész vasfoga lábatokat már rég lemetélte,
És most testetek úgy hasad el, jaj, csattan a fejsze,
S ott hever egybe-halomba rakottan mindegyikőtök,
Nincs menedék, mind várja a láng és elnyeli nyomban.
Kályha köré telepedve a gondolatunk, ahogy illik,
Elnyűtt, vásott tegnapok árnyai hullnak a földre,
Nyílik az ajtó és belopózik a pirkadat aztán
Kócos napsugarak mosolyognak, futnak az útra,
Jön, közelít már, itt a hegyen túl jár a karácsony,
Kávét kortyol a reggel három kockacukorral,
S tétova, álmos hópihe olvad a benti melegben.

(Fehér Csaba * holdkatlan.hu)