Intenzív és emberi. Ezt a két jelzőt szűrtem le tegnap, miután a jégveremhez hasonlatosan hűvös stúdióteremben végre megnéztük Bogdán Zsolt Ady-estjét. Latinovits vagy Kovács György már színészkirályságukból, ebből a rájuk ragadt és vállalt pózból kifolyólag sem tudták volna ezt megtenni. Bogdán Zsoltot leginkább Jordán Tamáshoz hasonlíthatnám, aki úgy mond József Attilát, mintha a költő ott ülne a szobában.

„Kétségtelen, hogy az Adyval szembeni kultikus magatartásunk legyőzhetetlen” — írja Lovassy Cseh Tamás, én azonban úgy érzem, éppen azáltal győzhető le, amit szintén ő mond: hogy az embernek nehéz eldöntenie, ki beszél most, Ady vagy Bogdán. A kolozsvári színész nagyon okosan és érzékenyen használja Szugyiczky István remek válogatását: kettőjük munkájából a sebezhető Ady sokkal mélyebben „átjön”, mint eddig bármikor. Ott a gőg is persze, az arrogancia, a lefitymálás, de mindez a sebezhetőségen, a sebzettségen belül.

Bogdán labdát dobál ki, megérinti egy hölgy vállát a szerelmet emlegetve, laskanyújtón egyensúlyozik, úgy mond két Léda-verset, papírokból rácsot formáz az Egy kis séta kapcsán. Mindent remekül, de jóval túl a remekségen, mert minden mozdulatán, hangsúlyán, üvöltésén érződik: ő van itt, nem egy Ady nevű klasszikus, akit jól elsiratunk, s ezzel még jobban beletemetünk a földbe. Amikor az előadás végén A fiam bölcsőjénélt mondja, az megható és hiteles, mint minden ezen az esten.

Bogdán nagy, mély, adys barna szeme, szép, ideges keze, arca, ősz haja, karcsú nyugtalansága — mindene predestinálja erre a szerepre. Dsidának is jó volt, de Dsida nem így és nem ilyen nyugtalan. Ady azonban, akiről manapság nagy marhák nagy ostobaságokat beszélnek, a magyar irodalom egyik legnagyobb sebzettje; nem véletlenül József Attila egyik mestere.

Van sok politika és szerelem, sok forradalmárkodás, a magyar állapotok rémületesen pontos és máig érvényes jellemzése, Vajda és Csokonai, Léda (Kovács György hátborzongatóan mondta az Elbocsátó, szép üzenetet, Bogdán úgy, hogy az ember szívén feláll a szőr), kevés Csinszka, „Goga Oktávián” és Erdély, Szilágyság és a szülők, az imádott anya és a gyűlölt apa, és az a sok meg-nem-értés, amibe ez a lélekantennás ember, akibe még ma is beleraffayznak, élete folyamán ütközött. Szól a Máté passió, és Bogdánady visszaül abba a fa székbe, melyben várta a közönséget.

Forrás: A jódeménység foka

1. B.Tomos Hajnal:
   2015. augusztus 24. 03:48

   Persze minden attól függ,hogy az ember a szivén felálló szőrszálakkal vagy lélekantennáival fogja fel a hatást…mert gondolom azért van némi különbség.