Július közepe táján: cseng a telefon, a messzi távolból keresik Lovas Mihályt. Tizenöt éve barátkozott össze a fiatal ellenőrrel, akit nyakukra küldött a megye. Illetve a minisztérium küldte a megye nyakára, az a maga során szépen kiterelte a gyárhoz. A rokonszenves fiú röpke fél nap alatt végzett, szólt, hogy már mehetne is, de odabenn nem veszik jó néven, ha ilyen hamar visszatér, azt hiszik, felületes munkát végzett. Ezért Radu, így hívják, szívesen csavarogna a szép tájon.
Több se kellett Mihályéknak. Hát itt a Sóvidék, Szováta, Parajd, Korond, Medve-tó, Sóbánya, fazekasvásár. Mihály az átkosban többet utazott, mint manapság, Magyarországról importálták a lent, ő ellenőrizte a rakományok minőségét, úgy ismeri a Dunántúlt, mint a tenyerét. Radu nem győzött csodálkozni, hogy itt az emberek más nyelvet beszélnek, mint az övé meg az államé. Mihály folytatásos törcsiórákat tartott az ellenőrnek, gondolatban elvitte Grazig. Az idő elröpült, a jegyzőkönyv apró hiányosságokat állapított meg.
A telefonból egy „Ágyonistén!” hangzott. Mihály felismerte a hang gazdáját. Radu ugyanis megtanult néhány szót magyarul, legjobban az „Adjon Isten!” tetszett. Most ujjongva üdvözölte rég nem látott ismerősét, és elmondotta: jelenleg is a minisztériumban dolgozik, szerény, de meglehetősen fizetett munkakörben (ellenőrök ellenőre), és hát a felesége őnagysága még sosem járt Erdélyben, nagyon jönne, mert ő, Radu, annyit mesélt erről a tündérkertről, hogy azt fontolgatják, öregségükre (öt-hat év a nyugdíjig) telket-házat vásárolnak, ide telepednének.
Szovátára készülnek. Mihályék hogy vannak? Jól? No, az derék.
– Hát azért hívtalak, hogy ha lennél szíves, kalauzolj el egy kicsit bennünket, míg megfelelő szálláshoz jutunk.
Kész örömmel, mondta Mihály. Arról nem szólt, hogy a gyár szétment, nincs mérgezés, és megint van hal a Küküllőben, és hogy ő maga bizony azóta átvedlett tanárrá, éppen a véglegesítő vizsgájára készül. No de semmi, jöjjenek csak, lesz valahogy.
Két nap múlva ott voltak. Az asszonyka pirospozsgás, kicsattanó kedélyű, be nem állt a szája, nem kellett feszengeniük a családban (ha egy szó nem jutott azonnal eszükbe), ez a csicsergés áthidalt minden kényelmetlennek ígérkező helyzetet. Csak akkor állt meg a szó Miában, mikor besétáltak az első szálló halljába. Megállította Mihályt, és halkan ezt mondta. – Aztán itt te beszélj, kedves…
Mihály nem értette. Jó, hát ő beszélhet. Románul kezdte, de a recepciós ismerte őt régebbről, így hát magyarul válaszolt. Mia elsápadt, és csak némán ingatta a fejét; nem kell, gyerünk innen tovább, mert drága. És ez így ment egész délelőtt. Pedig a következő szállóban féláron kínálták a szobát, megfelelt volna, de mivel két-három mondat után a recepciós itt is magyarra váltott, Mia elsötétült arccal indult kifelé.
Mihályról csorgott a veríték. A franc, aki megeszi. Pedig ez a nő, ez a recepciós, ez igazi román, libánfalvi származék. Hát ez miért nem hagyja, hogy románul mondja a magáét?!…
Mia és Radu a tó kilátójánál tanácskozott. – Tudod mit? – szólt később Radu -, a feleségem meg van rettenve. Nézd, mi Bukarestben a Magheru sugárúton lakunk, ott rend van. De nyolcvankilencben és azt követően nehéz napokat éltünk át. Én most itt ugyanazt érzem. És amit a lapok rólatok írnak…És amit a tévében hallunk…Szóval Mia azt gondolja, hogy nem kellene itt maradnunk, mert ezek nem is állnak velünk szóba románul… Azt hiszem, jobb lesz, ha visszamegyünk hozzád, a faluba, s holnap meg sem állok Szinajáig…
Erre aztán Mihályban megpattant a húr. No, gyertek csak velem, kedveskéim. Be a szállóba, de nem a recepcióra, hanem a vendéglőjébe.
– Mit parancsolnak? – jött azonnal a fôúr.
– Kérj egy konyakot, nekem is – biztatta Radut. Az kért is. Hozták.
– És ön, hölgyem? – Mia elnyílt szemekkel bámulta.
– Ön beszél románul? – bukott ki végül belőle.
– Természetesen, kérem – válaszolta a főúr. – Románul, magyarul, angolul, egy kicsit franciául meg németül. Amíg finnek is jártak ide, tőlük is fel tudtam venni a rendelést.
– Azt mondták pedig, hogy Szovátán nem állnak szóba, ha románul szólalsz meg – kötötte az ebet Mia, miután kijöttek.
– A Pruton túli testvéreket mennyire szereted? – kérdezte Mihály. – Hadd lám csak, lépjünk be ide, meglátod, milyen otthonosak Szovátán.
No, persze nem ott béreltek szobát. Amíg Radu és Mihály a Gombában sörözött, Mia egymagában purpárlézott a recepciósokkal, végül kényelmesen berendezkedtek. Hét végén ismét felkeresték Mihályékat, flekkeneztek a vízparton, söröztek, múlatták a nyarat.
És távozáskor Mia elsőre ki tudta mondani:
– Viszontlátásra!

2002