Sportolvasmány?

Igen, van ilyen: a sport, mint az emberi élet, cselekvés és érdeklődés egyik modellálható szelete, jeles irodalmi alkotások tárgyaként is ismert. De most nem irodalomról van szó: a könyv, amely szinte önmagától szökkent le a könyvtárpolcról a kezembe, címének regényességével hívta fel magára a figyelmet. Bár tudtam, hogy nem a müncheni olimpia azóta sikeresen megirodalmiasított, illetve megfilmesített vérgőzös merényletéről szól – amikor egy palesztin komandó szabályszerűen lemészárolt 11 izraeli sportolót, behatolva az elkerített olimpiai faluba -, hangulatilag valami hasonlót sugallt.

Tévedtem.

De nem bántam meg. Az 1943-ban született, több könyves magyarországi riporter – pár éve még a Magyar Hírlap főszerkesztője – gazdag, bár műfajilag és minőségileg egyenetlen írásgyűjteménye nem csupán a magyar sportteljesítményeket hozza közelképbe, hanem összebarátkoztatja az olvasót a sportszellemmel, a sportküzdelmek valódi tétjével, a sokféle bajnoki stratégiával és taktikával. Olyan személyiségek felől közvetít, mint dr. Kamuti Jenő, Magyar Zoltán, Balczó András, Hargitay Zoltán – és ez még csak csipegetés a hosszú listából, mert inkább rácsodálkozom a könyv bőségére, minthogy szemlézzem -, és átélhetővé, érthetővé, élvezhetővé teszi számomra a sporteseményeket és a teljesítményeket. Egy újságíró, aki rendszerváltás előtt és után is profi módon végezte a munkáját, s amit lapok hasábjain és az időben elszórt, azt közhasznúan begyűjtötte. Sportkedvelőknek külön is ajánlom, de civil olvasóknak is igen jól emészthető, hasznos olvasmány – értelmes kirándulás a magyar sport távolabbi és közelmúltbeli világába. (Cseke Gábor)

A SZÉK

1978. június 2-án tovább erősödtek a magyar-argentin sportkapcsolatok. A magyar labdarúgó-válogatott a házigazdákka1 játszotta a VB-n első mérkőzését. A statisztikából tudjuk, hogy addig a világbajnokságokon mindössze egyszer csapott össze a két ország válogatottja, 1962. június 6-án, a chilei Rancaguában. Az eredmény akkor 0 : 0 volt.

Akkoriban jómagam éppen érettségi előtt álltam, tele voltam izgalommal, félelemmel, szóval a szokásos vizsgadrukk, aminek feszültségét cseppet sem csökkentette, hogy „lazításként” Szepesi rádióközvetítéseit hallgathattam. Haj, haj, volt ok izgulni bőven… Hogy, hogyan nem, az izgulásnak egy egészen különleges változatát dolgoztam ki.

Az angolok elleni meccs közben történt, hogy nem bírván magammal, s főként nem találván a helyemet, leültem a földre. Aztán hanyatt dőltem a szőnyegen, s mert a kezem még így is idegesítően útban volt, az első félidő közepe táján két kézzel megmarkoltam a szoba egyik, meglehetősen vaskos székét és fektemben felemeltem, mint valami súlyzót. Önkéntelen mozdulat volt, szinte észre sem vettem, csak amikor tíz-tizenöt perc elteltével kezdtem érezni a súlyát, kezdett zsibbadni a karom. És akkor, mint valami villám, vágott rajtam keresztül a felismerés: ha a mérkőzés végéig nem teszem le a széket, akkor győzünk. Nem szaporítom a szót. A széket nem tettem le. Győztünk.

Következett a bolgárok elleni mérkőzés. Mire Szepesi azt mondta, hogy „jó napot kívánok, kedves hallgatóim” – én már feküdtem a szőnyegen, kezemben a szék. Anyám időnként benézett a szobába, majd aggódó arccal visszahúzódott. Volt egy olyan érzésem, hogy némi magyarázattal tartozom neki, de az ügy teljes összpontosítást igényelt. Így aztán maradt abban a hitben, hogy – bizonyára az érettségi, túlterhelés… Valóban, egy tizennyolc éves fiú, amint fekszik a földön és egy széket egyensúlyoz a kezében, mintha az élete függne tőle.

Nos, hát függött is! A győzelem. Amely ezúttal sima volt. Köszönhetően persze a széknek. Ám még csak ezután jött a neheze, az argentinok elleni összecsapás. Én félig belehülyülve a tanulásba és valami rettentő izomlázzal a karomban, megadóan foglaltam el szokott pozíciómat, amely ekkor már apám érdeklődését is felkeltette. Kénytelen voltam elmondani neki megfigyelésemet az összefüggést illetően, szék és győzelem között. Ezután felajánlotta: ha akarom, szívesen tartja időnként ő, de ettől eltekintettem, minthogy a dolog így volt kipróbálva, nem kockáztathattam fölösleges kísérletezgetésekkel.

Furcsa meccs volt, magam csak homályosan emlékszem rá. A karom már az első félidő közepén annyira fájt, hogy figyelmemet szinte teljes egészében az kötötte le. Gyöngyöző homlokkal, reszkető karokkal feküdtem a szőnyegen. Ez volt 1962. június 6. a számomra. És jutalmul a döntetlen, ami a csapat továbbjutását jelentette.
Akkor következett a csehszlovákok elleni mérkőzés. És – ezt sohasem fogom magamnak megbocsátani! – nem vettem fel a széket… Csak feküdtem valami ernyedt, bizakodó jóérzéssel, hogy hát a szomszédokat így is, úgy is simán megverjük, kell a kondíció a következő meccsre. Mármint nekem, nem a fiúknak.

Hej, felkaptam aztán, fel én!… De a varázslat már megszűnt. Ott álltam (feküdtem) székestül, mégsem győzött a csapat. Szertefoszlott a legszebb álmom, hogy a magam csekély erőfeszítésével segítsem majd a csapatot a világbajnoki döntőben.
Így aztán mit tehettem mást: leérettségiztem.

EGY FÉNYKÉP HÁTOLDALÁRA

Amikor az én labdarúgó „pályafutásom” kezdődött az alsó-őrsi réteken, nálunk a kapus mindig Henni volt. Puskás lő, Henni véd… Vagy nem véd. Őt viszonylag gyorsan váltotta fel Grosics, s ha az ő neve elkelt a piacon, utána mindig az osztrák Zeman következett. Az ötvenes évek elejének fekete párducai. Különös mágia.

A magyar lapok 1978. szeptember 8-án közölték a rövid hírt, hogy Spanyolországban hetvennyolc (vagy hetvenhét, ebben megoszlottak a híradások) éves korában elhunyt „minden idők egyik legjobb” labdarúgókapusa, Ricardo Zamora. Egy barcelonai klinikán. Hetvennyolc év; mai fogalmaink szerint egyáltalán nem számít matuzsálemi kornak. Bennem mégis az első gondolat ez volt: hát még élt, lehetséges? …
Valóban, Zamora egy darab régmúlt a sporttörténelemből. Egy név. Egy legenda. Sportolósors: az ember még él, jön, megy, tevékenykedik, de már úgy beszélnek róla: haj, az volt ám a kapus! Volt… Aztán egyszer csak valósággá válik a múlt idő. És csodálkozunk.

Amikor először fogtam kezet Grosiccsal, nevetnem kellett magamban: te jó ég, egy fiatal ember, én meg gyerekfejjel az ő nevével rohangáltam a zöld füveken. Jóleső, furcsa borzongás. És vajon annak, aki Zamoraként vetődött először egy poros grundon a labdára ?…

Zamoraként vagy Zsák Karcsiként?

A halálhír egy nevet emel ki…, nem, nem a feledésből. Egy nevet. Biztos vagyok benne, hogy sokan voltak (sokan? persze ez is olyan nagyon viszonylagos), akik elolvasván a rövid újsághíradást, hirtelen őrá gondoltak. Zamora, a cseh Planicka, a magyar Plattkó (spanyol költemény őrzi a nevét!) és… Amikor egyszer Zsákot faggatták a kor nagy kapusairól, a három név után szerényen tette hozzá – mintegy mentegetőzve -: „idesoroltak engem is”.

Zsák képét furcsa véletlenként alig néhány héttel Zamora halálhíre előtt kaptam Pobuda Tibortól. Pobuda Fotó: nem egyszerű márkanév, sokkal inkább fogalom; ahogy régi képeket vesz elő a borítékból, az nem egyszerűen dokumentum, hanem egy darab ittfelejtett „jelen idő”. Miért adta akkor a képet?… Nem is tudom. Talán csak, hogy nézzem, talán, hogy ha egyszer majd kell. Kell… Minek? Kinek? Aztán egy napon Barcelonában meghal egy öregember, úgy hívják Zamora, és valakinek itt, Budapesten eszébe jut ez a kép… A kép, az ember, akit sohasem látott, hogy is láthatott volna, hisz egy évre rá, hogy megszületett, ő már halott volt. (Ez is milyen furcsa, 1944 háborús őszén az egyik utolsó Sporthírlap búcsúzik tőle …) De mégis, évtizedek múltán éppen az ő arcát hívja elő egy halálhír. Ki kit gyászol?

Fritz Stemm nyugatnémet pszichológus professzor elemezte egy tanulmányában a kapusok magatartását. Ahogy gól után fekszenek a füvön, hosszú tizedmásodpercekig, elnyúlva, mozdulatlanul – a saját megsemmisülésüket élik át. A gól nekik az. Halál. Jóvátehetetlen.

… Akik akkor látták Zsák Károlyt, azt mondják: nem feküdt a földön. Halálsápadtan támaszkodott a kapufának és könnyezett. És ami talán nem történt még labdarúgópályán, a negyvenezres tömeg az Üllői úti lelátókon hallgatott. 1925. október 4. volt. A magyar válogatott fogadta otthonában a spanyolok nemzeti tizenegyét. Az egyik kapuban Zsák, a másikban Zamora. Zsák csodálatos napot fogott ki. Könnyed volt és magabiztos, hosszú ideig úgy látszott: ezen a napon egyszerűen nem tud hibázni. Nem csak két csapat párviadala volt az a mérkőzés, sokkal inkább két kapusfenomén lovagi ütközete. És akkor…

A második félidő 7. percében szabadrúgáshoz jut a vendégcsapat, Carmelo lövi a labdát (húsz méterről), kicsit csavarja is, de nem veszélyes, Zsák lehajol, kinyújtja a kezét a labdáért, s az az ujjait érintve a lába között a hálóba jut. „Örök szemrehányás emlékeztet majd rá. Nem tudom, hogy történt, hogyan lehetett” – nyilatkozta a mérkőzés után. Kilencven perc, egy hiba. A spanyol válogatott 1 : 0-ra győzött.

A sajtó kegyes volt: „Nem azzal a góllal veszítünk, amit a kapus beenged, hanem azzal, amit nem rúgunk be!” Hiába. Zsák magával vitte az „örök szemrehányást”.

Arra gondolok: mit érezhetett abban a pillanatban a túlsó kapuban Zamora? A labdát előrerúgják középkezdéshez, Zsák a kapufánál… A halálra gondolhattak mindketten? De hisz elérkezik.

MAESTRO

Nemzeti Sírkertünkben, a Kerepesi temetőben tizenöt sportember piheni örök álmát. Tizenöt sírkőn tizenöt név, a mintegy ezerkétszáz sorában.

A sportoló dicsősége – úgymond – nem mindig állja az idő ostromát. „Alkotása” túlságosan egyszeri, életműve túl gyorsan adattá merevül, nem sugárzik át olyan egyértelműen, mint mondjuk a művészi alkotás, éppen azért, mert reprodukálhatatlan. De egy-egy sportdicsőség olykor pontosan azért válik méltóvá az utókor megkülönböztetett tiszteletére is, mert mögötte ott sejlik az ember, akivé (bárki?) formálhatja önmagát.

1979 őszén, a halottak napját követő délelőttön kicsiny ünneplő társaság gyűlt össze a Kerepesi temető 11-es parcellájánál. Furcsa, temetőbe talán nem is illő vidám fények csillogtak a szemekben, baráti ölelésre lendültek a karok, férfias csókok csattantak. „Öreg betyár…” – mosoly és hátveregetés.

Akik ott összegyűltek, nem temetni jöttek s nem is dicsérni. Egyszerűen csak emlékezni. Tisztelegni, egy kegyeleti aktus közreműködőiként.
„A” Maestrónál tettek látogatást.
Maestro.

„Az egész város ismerte. Amikor néha végigsétált a Váci utcán, mosolygós arcok tiszteletteljes üdvözlése fogadta, pillanatok alatt egész csoport rajongta körül. Ő volt a Maestro. Sok nagyszerű vívómestert ismert a főváros, de a Maestro cím magától értetődően és egyedül őt illette” – mondta a tanítványok nevében a tanítványok talán legkiválóbbika, Gerevich Aladár.

Santelli Italo a magyar millennium évében jött Magyarországra. Harmincévesen, egy szál karddal, s fölényes biztonsággal megnyerte a mesterek versenyét. A közönség az olasz kard technikáját ünnepelte benne. Ő pedig hálából megteremtette azt, amit – nem is olyan sokára – magyar kardnak kezdett nevezni a nemzetközi sportvilág.

Egy híján ötven évet töltött választott hazájában. Akik ismerték, most bólintanak a meghatározásra: nyelvünket sose tanulta meg tökéletesen, de szívében magyarrá változott. Egy szál karddal érkezett hozzánk, s amikor negyenöt háborús tavaszán örökre távozott tanítványai, tisztelői, barátai köréből – gazdag termést hagyott maga mögött az emberi szívekben.

Santelli-tanítványnak lenni – így mondják – önmagában a sportdicsőség egyik formája volt. Akinek ő adta az ingyenes iskolát, akit ő emelt tanítványai közé, akiből ő csinált mestert – az felért a lovaggá ütés szertartásával.

Az emlékezők sorában dr. Bay Béla mesél róla: „Én sosem voltam Santelli-tanítvány, mégis egész vívópályafutásomra rányomta bélyegét az iránta megnyilvánuló emberi és szakmai tiszteletem …”

Bay doktor a sírkövön frissen elhelyezett bronz dombormű alkotójával, az egykori Santelli-tanítvány Dabóczi Mihály szobrászművésszel évődik. „Ej, te Béla, hanem most már mi vagyunk legelöl, a frontvonalban! Ránk lőnek élessel” – mondja a művész nevetve. Béla bácsi visszavág: „Hagyd csak, inkább gyere, kihívlak egy asszóra…” (Fél év sem telik el, s Dabóczi Mihály is örökre itthagyja barátait. De ekkor még persze … Ó, a jövő!)

Mészáros Sándor mosolyogva ingatja a fejét: „Ha csak fél napra visszafiatalodhatnánk, micsoda csapat kerülne ki lnnen, micsoda csapat!… A mai válogatottat biztosan megverné.” De nincs, aki visszavágna neki. Válogatott kardvivóink közül senki sem jött el a Maestróhoz.

Tudják egyáltalán, kinek köszönhetik kardjukat?

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ