Kimegyek a napra, túl meleg van, levetem. Összefogva leteszem a kis dobozra, amiben a napilapokat kapjuk reggel, de árnyék van, és többen jönnek, hát odébbállok.
Aztán eltelik a munkanap, hazavánszorgok, otthon viszont eszembe jut a szürke pufajkám, a kedves, amelyik a derekamra szorul, meg meleget tart, továbbá puha.
Másnap első dolgom, hogy keressem, de az újságos dobozon nincs, kérdem azokat, akik a könyvtár földszintjén dolgoznak, de senki nem látta. Tehát elveszett. Arra gondolok, valamelyik hajléktalan körbejárt, felkapta, magával vitte, azaz felvette a fázós hátára.
Sajnálom a pufajkám, de aztán meg arra gondolok, ha vitte, jól tette! Nekem van más, ha nem is ugyanolyan jó, neki meg a sors nem adott.
Azért körbejárom a házat, nehogy az illető bedobta volna a bokrok alá, mikor már nem kellett, de semmi. Azon töprengek, kimosnám, s felvenném utána, de mindegy, a szép szürke mellény nincs meg.
Még egyszer körbejárom a könyvtárat immár belülről, ahol dologozni szoktam: a harmadikon nincs, a másodikon sem, figyelem, mi sötétlik az első emelet amúgy is szürke pultján. Hát nem az én finom, meleg pufajkám.?