Tyúkszart hozott Hosszú Lajos a virágoknak. A könyvtárba, ahol dolgozom. Gané gyanánt, ahogy egyik hozzátartozóm mondaná. Természetes trágyát, más szóval.
Két zacskóval. Illetve csak az egyik madártrágya, hogy a másikban, a zöldben mi volt, azt csak ő tudja.
Na jó, leteszem azokat lábhoz, majd, amikor odébb állok egy másik szolgálathoz, ott felejtem őket. Keső este jutnak eszembe. De sebaj, biztatom magam, másnap vagyis szombaton betelefonálok a szolgálatos könyvtárosnak, az majd félreteszi, s én hétfőn hazahozom. Mert magánhasználatra kell, hat négyzetméteres teraszunkra.
Így képzeltem el, de hát ember tervez. a Jóistennek más szándéka volt a madárszart illetően: betelefonálok, s Aurelio, aki válaszol, közli velem, hogy azokat ő szemétnek tekintette, s eldobta. Hova? A szemétkosárba. S most hol vannak? A takarító elvitte.
Előbb azt hiszem, tréfál, de nem, hullakomoly, s meg van rökönyödve attól, hogy én mit várok el tőle.
Jó. Elérkezik a hétfő. Ahogy bepontálok, keresem a takarítót, ecsetelem a virágtrágyázás helyzetét, mire megkérdi tőlem, hogy hány óra? Nem tudtam, hogy ez a svédben is kifejezés, illetve kiderül, hogy nem az, csakhogy ő akkordra takarít, azért kérdi. Na jó, azért kijön velem, s feltárja a szemétraktár ajtaját – óriás fekete csomagokban az elmúlt hét szemete, világos, hogy az én két műanaygzacskóm is ott, azok egyikében van. De melyikben?
Nekiesünk ketten, én az elsőt elkapom, s alig nyúlok bele, máris két közepesen puha zacskót érint a kezem. Nézem: a Hosszú Lajos két zacskója került meg.
Soha olyan örömet!…

1. Marianna:
   2015. augusztus 28. 18:48

   Tetszett, örülök, hogy olvashattam!