ÁLMOMBAN álarcosbálban jártam.
Hogy a délutáni jelmezkeresés folytatása volt, vagy másé, nem tudom.
Késő délután állítottak be a testvérek. A fiú még középiskolás, a lány idén befejezi egyetemi tanulmányait. Másnap este jelmezbálba mennek, ki-ki a párjával. Segítsek a jelmezeket kitalálni.
Nem könnyű. Sorolták a föltételeket.
– Holnap estig meg tudjuk csinálni. Olyan kell, hogy láthatóan összetartozunk mi négyen. Meg szöveg kell. Szöveg nélkül a jelmez nem érvényes.
– Két fiú, két lány – tűnődtem.
– Evvel ne törődj – könnyítettek a helyzetemen. – Takarja a jelmez.
– Igaz.
Meséken gondolkoztam, de ott ritka a négyes szám.
– Talán az Óz. Dorothy, madárijesztő, bádogember, oroszlán. Alufólia kell, zsák, fonalak.
– Totó nélkül, a kutya nélkül nem jó. Meg sokan gondolhatnak rá. Ezért nem akarjuk a Kis herceg-et sem.
– Aranyszőrű bárány. Kell hozzá két király, egy juhász, egy királylány. Az aranyszőrűt viszi valamelyikőtök. Hol a juhász, hol a királylány.
A továbbiakban királyokért lelkesedtem. Kaptam egy bordó-arany ágyterítőt, remek palást lehet. Másra nem használható, öröm, ha megszabadulok tőle. Nem vitás, érveket keresek a király mellett. Becsempészem a gondolataikba.
Hasztalan próbálkozás volt.
– Köznapibb kéne. Ami jópofa, másnak mégse jut eszébe.
– A dohányzás ártalmassága. Gyufa, gyufásdoboz, cigaretta, csontváz.
Nem tetszett.
– Próbálkozzunk vadonnal, pokollal, éggel?
Tiltakoztak.
– Az űrt is hagyjuk, meg az idegen bolygókról idetévedt lényeket. Nyüzsögni fognak a zöld emberek.
– Akkor a jövő századokból idelátogatók is? Azokhoz csak alufólia kell.
A mesék után a jövőt is elvetették. Marad a múlt.
– Ádám, Éva, kígyó, haragvó angyal – soroltam. – A jelmezek nem túl bonyolultak. A ruhák. De a fejek? A kígyó feje? Az arcokat hogy oldjuk meg?
– Az a legkönnyebb. Nylonzacskóra bármit ráerősítünk.
Állatok, növények, tárgyak következtek.
Elhallgattam.
Nem a lelkesedésem csökkent, nem a fáradtságom uralkodott el. Összegeztem a szempontokat.
Mások ne gondoljanak rá. Fél nap alatt készüljön el. Kevés anyagot igényeljen, sok leleményt. Összetartozó legyen és könnyű, mert nem szeretnek cipekedni.
Mondják, jellemzi az embert, milyen jelmezbe bújik. A tétel nem tűnt igazolhatónak. Kíváncsi lettem.
– Ha kölcsönzőből szereznénk, mit választanátok?
– Választani?
Néztek rám, mintha most érkeztem volna a holdról.
– Ami van. Ami rám fér. Amiből nem esem ki. Ami nem drága. Amit még ki tudunk fizetni.
A lélek titkai rejtve maradtak.
– Késő van – mondta a fiú. – Gondolkozz. Reggel jelentkezünk. Iskola előtt.
Elmentek.
Még az ágyban is törtem a fejem. Ruhákon, csak a ruhákon. Állóóra. Állatidomár. Zenebohóc, kötéltáncos, láncot tépő erőművész. Láttam a zenebohóc kezében a parányi hegedűt.
Átmenet nélkül egyszerre jelmezek, kellékek helyett csak arcokat láttam. Álarcban. Rendes utcai ruhában. Álarcban.
De hisz nem is álarcok. Arcok. Némelyik ismerős. Vagy tévedek? Mégiscsak álarc. Folyton cserélődnek az arcok. Van, aki óvatos. Levetett arcát gondosan összehajtogatva zsebre teszi. Van, aki könnyed mozdulattal messze hajítja. Más szemérmesen, alig észrevehetően csúsztatja a földre.
Kívülről nézem, ablakon át.
Sokan ácsorgunk idekint.
Bizonyára megtelt a bálterem.
Mégsem. Az ajtó nyitott.
Hirtelen tudom, nem is sejtem, honnan, mindannyian bemehetnénk, ha akarnánk. Észre se vennék a valódi arcokat. Nem különböznek a többitől, amíg ki nem derül, hogy a valódi nem cserélhető.
Hangok szűrődnek ki. Nem zene. Szavak. Erőteljes kinyilatkoztatás.
Szeretni kell a virágokat.
Pillanat, s már mindenki kezében, hajában, ruháján virág. Átszellemült arcok gyönyörködnek a tobzódó színekben. Átszellemült arcot viselnek, rózsához, szegfűhöz, liliomhoz illőt. Látok orgonát, gerberát, orchideát. Árnyalatnyi távolságot tart a tömegtől, aki kényes, ritka virággal díszítette magát. Érdekes virágok, a nevüket se ismerem. Furcsák, de nem vonzanak. Egy csoportban margaréta, búzavirág, pipacs, árvalányhaj.
Hangzavar, idekint nem érteni a szavakat. Új vezényszónak kellett elhangzania, mást kell majd szeretni.
Egyszerre tűnik el mind a virág. Ragyogó, puha, százszínű szőnyegként hevernek a földön a szirmok. Taposnak rajtuk óvatosan, el ne csússzanak. Alig telt el idő, és már szürkévé tiporták a bent nyüzsgők a virágszőnyeget. Az iménti pompa már csak szemét.
Hirtelen egyformák lettek a ruhák. Azok is szürkék, kopottak.
Az átszellemült arcok eltűnnek a zsebekben, a földön. A latyakban, amely a virágokból maradt.
Az egyforma, kopott ruhákhoz lelkes arcot viselnek. Az ajkak egyszerre mozdulnak. Ugyanazt mondja mindenki? Persze. Ehhez az archoz illő szavakat.
A mozdulatok itt-ott különböznek.
Aki nem elég kopott, titkon gyűri a ruháját, megmártóztatja a széttiport virágok mocskában. Más gombot szaggat le, díszt, zsebet, van, aki a gallérját tünteti el. A földön eldobott gombok, tépett szövetek. Rongyok. És már a lelkes arcok is mellettük hevernek. A fénytelen cipők az elhajított, lelkes arcokat tapossák.
Állandó a változás, mégis látok ismerősöket.
Nő a hangzavar, már nem tudom kivenni a vezérszöveget. Mégis egyszerre kezdődnek, érnek véget a változtatások, az arccserék. Tit163kon jön az utasítás. Elektronika, távirányítás, másként nem lehet. Hol állatokat szeret mindenki, hol gépeket, anyagokat.
Sokan álldogálunk az ablakok előtt. Hull ránk a hó. Jellemző, már megint nincs rajtam sapka, kalap, semmi. Fázom.
Az imént még mellettem bámészkodó is fázhatott. Eltűnt. A teremben látom meg. Szajkózza ő is az épp érvényes szavakat, elárulja a szájmozgása. Arcváltáskor bajba kerül. Nem tud cserélni. Nincs másik arca. Leguggol, keresgél a földre dobott arcok között.
Nem egyedül matat a lábak körül.
Most veszem észre, mindenki a már egyszer volt arcát veszi elő, azt viseli. Az óvatosak zsebükből halásszák elő a megfelelőt, kisimítják, fölteszik. A többiek a földön keresgélik a könnyelműen elhajítottat. Mind rátalálnak, kivéve volt szomszédomat. Ő markolászik, sikertelenül. Ha távozott volna valaki a bálozók közül, jutna neki is, de úgy látszik, mindannyian maradtak. Szegény. Dugdossa egyetlen, valódi arcát a sűrűn váltakozó maszkok között. Szempillantás, már újra itt áll mellettem a lassan hóviharrá váló havazásban.
Szívem szerint megkérdezném, kirakták-e vagy maga elégelte meg. Nem teszem. Nem akarom bántani.
Odabent most vadonatújak, jól vasaltak, szépek a ruhák. Elegánsak. Az imént még zord, szigorú arcok helyére mindenre elszántak kerültek. Ez se tart sokáig, az elszántság is ott hever a padlón a többi szemét között. Az előrelátók zsebébe csusszan óvatosan. De csak a mozdulat óvatos, az arc derűs, elégedett. Mindenkié a teremben. Egyformán.
A hangzavarból újra kivehetők szavak. De furcsa. Néhány mássalhangzó kihullott belőlük, jól látszanak az elhajított arcok között.
Hogy is mondták az este a gyerekek? A jelmezhez szöveg kell, csak úgy érvényes. Lám, hangsúlyokra nem gondoltak, holott, úgy tűnik, nem elhanyagolhatók. A táncolók észreveszik, az utasításokból eltűntek betűk. A maguk szövegéből is sietve kimetszik.
Ahogy egyre gyorsabban váltakoznak az álarcok, úgy lesz egyre kapkodóbb, komikusabb a tánc. Nemcsak a résztvevők, a sugalmazott szavak is egymásba botlanak.
Nevettem.
Valaki megfogta a karomat.
– Ha elfogynak az álarcok, mi lesz? Arc nélküli ruhák táncolnak odabent?
– Arc nélküliek? – kérdeztem. – Hogy képzeli?
Nem válaszolt. Talán már nem is állt mellettem.
Megriadtam.
Rohanni kezdtem, egyre kétségbeesettebben, egyre sebesebben. Ömlött rólam a veríték, kavargott szemem előtt millió hópihe. Alig láttam, kapkodtam levegő után, mégis fokoztam a már nem fokozható, nem elviselhető iramot.
Csak nem megállni, csak nem visszanézni.
Menekültem az elképzelt, de nem elkerülhető látvány elől.
Féltem.
Uramisten, bármit elviselek, csak ezt ne. Ne kelljen meglátnom álarc nélküli, valódi arcukat. Az egyetlent. Az igazit.
Rémálom. Maga a rettenet.

Forrás: Fejes Endre: Szegény Vivaldi. Digitális Irodalmi Akadémia