Azt kérdezik, hogy fizethetnek-e euróval, mondtam a pénztárosnőnek.
Három japán nő állt mellettünk. Éppen elléptem a pénztártól és fordultam volna a hármas pult felé, hogy elkérjem a franciakrémest.
Nem lehetséges, mondtam a japánoknak.
Hitelkártya? kérdezték a japánok.
És hitelkártyával? kérdeztem a pénztárosnőt.
Az igen. Az lehetséges.
Örültem, hogy az üzlet mégiscsak létrejön, hisz nincs annál sajnálatosabb, mint mikor három japán nő franciakrémes nélkül marad a Jégbüfében. Pedig, talán nem is azért jöttek. Én jövök mindig azért, mindig ugyanazért, ha erre járok. Egy franciakrémes a hármas pulttól, aztán egy kávé az egyestől. És mindig eszembe jut Erasmus Szabó, aki, hát bizony, jó negyven éve már, lengén, húszévesen azzal a röppentő érzéssel jött be ide egy napon, hogy ha kell, akár az egész üzletet is megveheti.

Azt a pompás zakót, amelyet viselt, Dodó barátja segített megvásárolni neki a Körút-Wesselényi sarki bizományiban. Öregem, de nagy! mondta Dodó, amint vállfástul kiemelte a darabot a sorból. Ezt nem bírod ki! Talán el se engedte volna, ha neki magának nem lett volna egy kicsit szűk. Az a világszínvonalú zakó volt tehát Erasmuson, a zakó belső zsebében pedig kilencezer valahány száz forint, melyet alig egy órája számolt le előtte a Hunnia pénztárosa. Előleg a Nyugtalan órán című, soha el nem készült film forgatókönyvének a megírására. Szinte érezte a köteg súlyát, amint ott dobogott a szíve felett.

Köszönjük, hogy segített a fordítással! mondta a nő a hármas pultnál. Legalább kapott érte egy krémest? Talán a második blokkra gondolt, amely még ott volt a kezemben, de az a kávéra szólt, az egyes pultnál. Hát ez meg micsoda dolog! mondta méltatlankodva, mialatt ráhelyezte krémesemet a tányérra. Magam sem találtam rá szavakat.
Nagyon éhes? kérdezte akkor a nő, kezében még mindig a tányérral.
Csak azt tudtam neki felelni, hogy: Hüm. És amikor elvettem a tányért a két franciakrémessel, még messzibbre szánkóztam, vissza az időben és apám találós kérdése jutott az eszembe. Szinte hallottam, amint mondja, hogy a Nílus partján áll két néger. Egy kicsi és egy nagy. A nagy a kicsinek az apja, a kicsi a nagynak nem fia…
Odaálltam az ablak mellé. Jaj, de finom ez a krémes! mondta volna Dodó farkaséhségnyire tátva száját. Így játszotta volna el az élőreklám szerepét, amely elé az élet állította azáltal, hogy a hetes buszra várakozók szeme láttára kell megennie a krémesét. Egy kicsi és egy nagy, gondoltam megint, mielőtt hozzáláttam. A kicsi, a nagynak nem fia, hozzávetőlegesen fele akkora volt, mint a nagy, az apja. Vagy még kisebb. Valahogy kicsúszhatott a gép pengéje alól, hosszába is, meg keresztbe is. Selejtes darab, mely ellen oly könyörtelen harcot folytatott a Rákosi érában az ország. Igazság szerint nem lehetett volna franciakrémesként eladni. Ezt kaptam a hümért. Nem volt a dologban semmi bánni való. Hiszen, hol van már az az Erasmus, aki, idestova negyven éve már, s a többi…
Akkoriban a százforintos még papírpénz volt. És nem csak, hogy papírpénz, de egyben a legmagasabb címlet. Nekünk volt a legszebb pénzünk a világon! Komolyan. A százasnak az a gyönyörű bordó színe! Egyik oldalán Kossuth apánk, a másikon pedig egy kincsekkel telerakott, nyitott kocsi, amellyel négy ló robog, valami egészen varázslatos erdei éjszakában. Csak jóval később láttam meg, hogy a kocsin nem kincsek vannak, hanem gabona.
Erasmus soha életében nem volt olyan gazdag, mint amikor a Hunnia pénztárosa leszámolta neki az előleget. Amikor a nyugati tengerparton, a svédországi hídomlást követően hatvan méter magasból zuhanni kezdett vele az autó, Erasmus Szabónak majdnem biztos, hogy eszébe jutott a százasokat leszámláló pénztáros, s vele a pillanat, melyben a műveletre rázuhant a légszomj. Hetvenegy, hetvenkettő, hetvenhááá… Itt kellett levegőt vennie. Egy órával azelőtt, hogy Erasmus a Jégbüfében, ezen az öröktől fogva létező helyen, vett magának két franciakrémest. Két egészet.
Hogy is volt az a Nílus partján? A nagy a kicsinek az apja, a kicsi a nagynak nem fia? De ez lehetetlen! Mialatt a kicsit eszem, arra gondolok, hogy az asszony a pultnál igazán kedves volt. A hümre nem adhatta, csak ezt a kicsit. Patthelyzet. Mert én se mondhattam neki, hogy igen, éhes vagyok. Nagyon éhes. Évek múltával az ember már csak módjával dicsekszik. Végtére is egy krémest vettem, és nem kettőt. De más okom is volt rá, hogy a válasszal kicsit tébláboljak. Mert ha tolmácsi minőségemben olyan jól megfeleltem, akkor mért kellene még a szociális rászorultságot is indokul hoznom annak érdekében, hogy fáradozásom jutalmát valóban elnyerjem? Olyan ez, mint mikor az írónak a saját pénzén kell kiadni a művét. Vagyis, majdnem olyan.
Nem fia, hanem a lánya. Nahát, ezt senki se gondolta volna! Persze, fel lehetne vetni, hogy az asszony a pult mögött mért nem azt kérdezte, hogy meg tudnék-e enni még egy franciakrémest. Talán, ha egy kicsit több ideje van a dolgot átgondolni, akkor ezt teszi. De épp az, hogy nem volt, nem volt több ideje! Végtére is, nem tárca novellákat ír, hanem a krémesek és sütemények végeláthatatlan sorát csomagolja, vagy rakja rá a tányérokra. Ha itt tetszik fogyasztani. Ennyi. És, persze az is igaz, hogy ha nem úgy kérdez, mint ahogy kérdezett, akkor nekem eszembe se jut, hogy mindezt elmeséljem.

(2008)