Az életemet úgy szerettem volna elképzelni, mint egy vidéki lakodalmat, vagyis hogy tartós, huzamos, megfeszített munka árán szervezzük az ünnepséget, és mi, az ifjú pár leszünk azok, akik a vendégeket megajándékozzák. Keményen megdolgozunk mindenért, például már egyetemi éveink alatt pénzt keresünk, én elmegyek kiszolgálni egy bárba, ő pedig ugyanannál a cégnél teszi hasznossá magát, bár a piktúrára tette fel sorsát, festő lesz, ő a szívem csücske, vele képzelem el öregségemet is, nemcsak ifjúkorunk tomboló boldogságát. Ülünk egy teraszon, és nézzük a tenger hullámait. És amikor rettegni fog a hullámoktól és az egyedülléttől, megfogom a kezét, és azt mondom neki: kedvesem, menjünk haza. És hazajövünk ide, Erdélybe, Székelykeresztúrra. Ez egy kisváros Segesvár mellett, és van egy hegye, amelyet úgy hívnak, Jézuskiáltó. Ott fenn megilletődik az idő, elfelejt továbbhaladni.
Az életemet el tudnám képzelni úgy is, hogy szorosan hozzátapadok ahhoz, akit nagyon szeretek, és beszívom teste illatát vagy akár a szagát is, és nem engedem, hogy eltávolodjék tőlem, testi szerelmem átjárná a lélek tüze, amelytől a kedves férfi hűségessé válik, hozzám szegődik, mint testőr a királyasszonyhoz. Laknánk egy lankás oldalon, pásztor furulyálna juhainak, amelyek békésen legelésznek, mert amíg a furulya szól, távol marad az ordas. Laknánk kunyhóban akár, és őrizném a tüzet, a háztűzhelyet, sütnék tepertős pogácsát neki.
Nemzene fiakat és lányokat nekem. Bronz teste szobor patinát kapna a zord esztendőktől. Tizenkét fiat és tizenkét lányt szülnék neki, és benépesítenénk a pusztuló tájat.
Gyermekei és unokái birizgálnák a szakállát, tépdesnék erős bajszát, és nem tudnánk már, ő sem, magam sem, melyik a saját gyermekünk, és melyik az unoka.
Korondi hólyagos fazék hűvöséből ennénk az aludttejet nyáron, zsenge hagymaszárral, frissen sült cipóval, kicsit avas, zsírját eresztő vékony szalonnával.
Párosodnék az urammal százévesen is.
Laknék vele erdőn, hegyen, völgyön, vízen, a levegőben is. Lennék örök modellje, vágyai villámhárítója.
Megtanulnám népe imáit, és vele imádkoznék.
Felmennék vele a Jézuskiáltó hegyre, és várnám az ige beteljesedését. És ha a Teremtő úgy döntött, hogy megint elhalasztja az idvességet, nem csüggednék.
Ezt az embert szeretem.
Nem tudok róla szinte semmit, csak képei, ezek a monumentalitással kacérkodó portrék (híres emberek arcképei) üzenik, hogy volt köze a halhatatlansághoz.
Míg az arcok, szemek földrajzát fürkészve próbálta becserkészni a lelkek titkait, maga is tanúvá vált, tragédiák és komédiák közönségévé, akinek megnyílik egy ajtó, de nem tudja, mi áll mögötte, élet-é, vagy halál.
Ha sikerül, eggyé válok a szellemével, és hosszú utazást teszünk az életében. Olyan ez, mint valami film, egyszer csak betoppansz a tájba, és már takarod is az illatos szénát. Gereblyézel. Kergeted a bárányfelhőt. Ábrándozol az űrről.
Szép szemét a lelkembe fúrja, és magam is képpé válok. Felköltözöm egyik vásznára, és ott észrevétlenül megvárom a keresztények feltámadását.
Madonnát ábrázol-é a kép, amelyre felkérezek: azt hiszem, nem. Benedek Keresztényné Szabó Katica tekintetes asszony szemén nézlek benneteket, és amikor megszólalnak ama trombiták, drágagyönggyé válik a gyantacsepp a szemem sarkában. Ha jól odafigyelsz, Szabó Katica megrovó tekintetében már ott pipacslik az örök boldogság. A vásznon idegesen vibrál az időtlenség.
Ha jól nézel és látsz, levetkőzöm neked. Gyönyörködj bennem. Bimbózó üdvöm egyetlen gondolatoddal elnyerheted.