A patak partján eldugott bögrecsárda árválkodott, nappal alszik benne az élet, éjjel gyilkolnak; két nő váltotta egymást a pultnál, mindig ugyanazt a kazettát tették fel, az édesbús nóta arról szól, hogy a lány szereti a srác bőrének az illatát, de nem tudja, hogyan mondja el, hogy vágyik rá. Ja. Karinthy is csinált effélét, nem mondhatta el senkinek, elmondta hát mindenkinek. A kontár előtt meghajlunk, kalapunkat lengetjük. Egy nem roma lány vallomása egy roma legénynek, azért oly nagy a sikere, gondolta.

Eb­ben a kocsmában egyedül ő számított művelt em­ber­nek, két la­pot vett, egy he­lyi ma­gyart és a bu­ka­res­ti románt. A bulvárlapból min­denféle szenzációról értesült, egy ren­dező például klasszi­kus zenét hall­gat, miközben a világ leg­pompásabb popóit fotóztat­ja, a sztármo­del­lek óriási megütközésére (sztu­pe­fa­ció). A ma­gyar újságban azt ol­vas­ta, Márai írja: az em­be­rek nagy tömege az állatnál is érzéket­le­nebb a művészet­tel szem­ben. „Nini, ha­sonlít!”, mondják. Vagy: „Jól el­trafálta.” Vagy: „Úgy írja le, mint­ha ve­lem történt vol­na.”Csukd be a sze­med, így a cikk, hogy úgy Márai, öntsél forró ólmot füled­be, hall­gass, dol­gozz. Ne várj tőlük sem­mit: nincs műszerük ah­hoz, amit mon­dasz vagy mon­da­ni sze­retnél.
Este eléget­te a raj­za­it. A gra­fi­ka túl beszédes műfaj, val­lot­ta Sza­lay La­jos­sal. A festészet csak sej­te­ti a mondást, arra gon­dolsz, ami­re akarsz. Ez kell ma igazán Ame­rikában is, vélte Sza­lay: a színek búgó fe­csegése.
Attól kezd­ve egyáltalán nem járt be a város­ba. Sem tárlat­nyitóra, sem színházi pre­mi­er­re. Fa­mae sem­per in­imi­ca pra­esen­tia est. Személyes je­lenlétünk min­dig árt jó hírünk­nek. Írta a műte­rem aj­tajára.
Egy ka­la­pos Gábor megszólítot­ta a csehóban. Tud­na-é ajánla­ni va­la­kit, aki meg­fes­se az unokáját? Mert a naccságák, in­tett a pult felé, azt mondják, hogy maga művész. Festőművész. Pik­tor.
Mu­ta­tott egy füze­tet. Az unokája kap­ta a tanító nénitől, ce­ruzástól. És né, a gyer­mek mit művelt. Min­denféle ala­ko­kat raj­zolt, de azok nem tel­nek meg élet­tel, mert csak körvo­na­lak.
Mint­ha ki­festőköny­vet készített vol­na. Az volt a gye­rek elképzelése, ma­gyarázta a ka­la­pos Gábor, hogy a család min­de­nik tagját külön lap­ra fes­ti. De csak ennyi ma­radt az egészből.
Könnye­zett gaz­da­gon. Hát hol van az unokája?
El­so­dor­ta az árvíz. Még a het­ve­nes árvíz. Va­la­hol Nyárádtő alatt találták meg a hulláját. Aztán ők most éppen építe­nek, bon­tották a régit, ak­kor került elő az irka.
Nem tud­na segíteni? Mi­ben? Hát ők úgy gon­dolják, hogy ha ki tet­szik jönni Karácsony­falvára, ak­kor elősze­dik a régi fényképe­ket, s azo­kat össze tet­szik ha­sonlítani a még élő családta­gok­kal, aztán meg tet­szik fes­te­ni ezt az irkát, és per­sze az unokát is. Vagy az elejére, vagy a végére.
Kisült: al­bu­mot akar a ka­la­pos nagy­ta­ta. A vízbe fúlt uno­ka emlékére. Aki jövőre éppen har­minchárom éves len­ne. Mint éppen az Úrjézus Krisz­tus, mi­kor meg­feszítették.
Elkérte a „ki­festős” irkát az öregtől. Nem ment ki. Felhívta giccs­festő ha­verját, helló, dol­cse vitá bar­ma: itt a kitűnő ke­re­se­ti le­hetőség, kapd el a dádé bukszáját.
De a gye­rek „tech­nikáját” meg­ked­vel­te. Ala­ko­kat fest, köréjük gyűjti a természe­tet és a ci­vi­lizációt, háza­kat és fákat, pa­ta­kot és mosdótálat, bárány­felhőt és pa­tyo­lat ágyat, de a le­vegőben üres ma­da­rak röpködnek, légi­e­sek a te­he­nek, némán ugat­nak a kutyák, sza­lonnátla­nok a disznók. Körül mégis fe­cseg­nek, búgnak a színek, gyönyörű min­den, mint egy rock­fesz­tiválon, hal­lat­szik a gitár, a dob, min­den zsong: de nincs húr a gitáron, üres a dob, a szólisták arc­ta­la­nok.
Érke­zik a cim­bo­ra, aki­nek galériája van Bu­da­pes­ten. Az ő képeit is el­ad­ta, jó pénzért.
Vörösbort isz­nak, bam­bul a ha­ver az új vásznak előtt.
Miért nem beszélget a világ, kérdi aztán, és el­megy.
Mert az em­be­rek színte­le­nek, mo­tyog­ja a festő.
Egy­szer majd meg­fes­tem az ar­cu­kat is.
Én, vagy va­la­ki más.

Forrás: eirodalom.ro