Los Angeles-i mese

Noha kezdetektől tapasztalom, hogy folyton egy lapon emlegetik Los Angelest New Yorkkal, a magam részéről semmi sem fogható New Yorkhoz, így – mint akármilyen ezzel kapcsolatos sztereotípia legfennebb is csak addig érdekel, amíg elmondják. Ezzel a Los Angeles-szel is így vagyok. Nem éreztem sohasem, hogy bármi közös vonás lenne közte és a városom közt. És akkor sem hazudok, ha azt elmondom, ellenállhatatlan vágyat soha nem éreztem az iránt, hogy ide utazzam. Sokkal hamarabb jutottam el San Franciscoba, ha már a nyugati partról van szó, és talán még San Diegóba is jobban vágytam, mint L.A.-be. A munkám azonban elvitt oda, és mint ahogy minden újonnan felderíthető terepre kerülvén életem során, ezúttal is boldog voltam a felfedezés lehetőségeitől. Nem kellett csalódnom, Los Angeles belvárosa olyan unalmas, amilyenre számítottam. Nem is tudom, hogyan gondolhattam, hogy egy metropoliszban, ahol minden az autókra van építve és megalkotva, sétálni és felfedezni vágyó emberként jól fogom magam érezni. L.A. belvárosa cseppet sem emberszabású, és az utcák is csak azért vannak, hogy az autók jól elférjenek rajta. Mindenhová be lehet és át lehet vezetni, bankba, Mc Donald’s-ba, még a moziba is. Sokszor menne az ember az utcán, és egyik lépésről a másikra elfogy a járda előtte. Tudtam, hogy ki kell menekülnöm a Downtownból, hibás döntés volt. Akkor már egy-két alkalommal volt alkalmam leruccanni a szállodánkhoz közeli Manhattan Beachre – ami ugyan halvány utalást tesz New Yorkra, semmi köze nincs hozzá. Viszont roppant barátságos környék.
Egyik rövid ott tartózkodásom délelőttjén kolléganőmmel indultunk el munka előtti tengerparti sétára, és csodáltuk meg az óceánra néző mediterrán jellegű, színes, sokvirágos házakat, a meredeken magasra kapaszkodó, nyilván a Csendes óceánra ereszkedő szűk, teraszokkal és bazárokkal tűzdelt utcákat, a pazar virágoskerteket. És a kaliforniai emberek merőben másforma létét, mint amilyent New Yorkban megszokhattunk. Itt is kocog és kerekezik mindenki bedugott fülekkel, itt is deszkáznak, és itt is visszaköszönnek mosolyogva, ha arra kerül a sor. De mégis másabbak. Mintha valahogy lazábbak lennének. Nem mintha a New York-iak nyugtalankodnának bármi miatt is, a New York-i lazaságban sok cinizmus és arogancia is van meg nagyképűség. Az a város ezt kiköveteli az emberekből. Legalábbis ezt szeretjük hinni – a magunk védelmében. Ez a bizonyos New York attitűd rövid meghatározása, ha úgy vesszük. Pedig nem arogánsabbak és cinikusabbak a New York-iak sem, mint ezek itt, csak ezek szelíd arccal mennek ki az utcára, míg New Yorkban ez nem nagyon menő. Vannak olyan ismerőseim, akiknek bűbájos a mosolya, és amikor oda kerül a sor, hogy fotóra kerüljön, hirtelen elkomorodik, és valami mérges vagy hanyag arckifejezést erőltet magára, mondván, hogy ő soha nem mosolyog fotókon. Mert azt gyengeségnek vélhetik. Los Angelesben csak nagyképűek, de vidámak. Napszemüvegben járnak és békések. Igaz, annyira az autóikban élnek, hogy csak akkor kerülnek közösségbe, s főleg idegen emberekkel kontaktusba, ha nagyon-nagyon rá vannak kényszerülve. Míg a szerencsétlen New York-inak azzal indul a napja, hogy valaki hónalját szagolgatja a metrón a kávéja mellé, vagy valakinek a (nem kicsi) hátsó fele takarja el az arcát a buszon, ha volt olyan szerencsés, és ülőhelyet kapott bepréselődve két kövér közé. Ha az utcán haladni akar, akkor pedig turisták tengerén kell átgázolnia, akik – ahogy egy New York-i mondaná – váratlanul megállnak a járda közepén, mint egy tisztásra szédült szarvastehén, míg Los Angelesben olyan üresek a széles utcák, hogy az ember megijed, hogy esetleg Dallasba keveredett.
Sajnáltam is az időt, amit arra pazaroltam, hogy belvárosi túrára indultam. Azonnal felugrottam egy metróra, amelyik olyan helyre vitt, ami legalább ismerősen hangzott,

Forrás: Égből kapott mesék