Emlékezetem viaszfigurái, olykor, ha alaktalanná gubancolódnak is, vissza-visszatérnek, és néha élesebben mutatkoznak, mint azelőtt. Az édes élet patakja forr ilyenformán aszúvá, ami megmarad, azt érdemes kortyonként ízlelni, hogy a velünk történtek értelmére ráérezzünk.

*

A régi Kollégium épületébe mi az udvari kicsi bejárón át jutottunk. A belső udvar kicsiny négyszögét követő, egyik oldalon nyitott emeleti folyosó félhomályára emlékszem, s arra, hogy végében volt az iskolai könyvtár. Ha az ajtaján tárva volt az ablak, bemondhattuk az adatainkat, és a sokféle kötelező olvasmányként jegyzett könyvekből kaptunk egyet. Nem emlékszem az első könyvtári könyvem címére. Annál inkább arra, hogy az olvasástól koszos-rongyossá vált lapjainak bársonyosan meleg volt tapintása. Talán Jókai valamelyik regénye lehetett. Olyan puha, olyan siralmasan szegényes volt, mint a mi háború utáni rongylabdánk, amelyet szétszakadásig kergettünk a Nádas-parti utcák porában.

A „magyar időben” a Görögtemplom utcában laktunk. Gyermekcsapatunk bőrlabdáját a főszolgabíró fia hozta, és az óváriakkal vívott mérkőzéseken sem kellett szégyellnünk magunk labdánk minőségéért, inkább csak azért, hogy többször vágódott a mi kapunkba, mint az övékbe. De könyvem ott akkor csak egy volt. A szennyes ruhák között találtam azt a füzetet, amely arról szólt, hogy fogságba esett vitéz magyar járőrkatonáink hátából miként hasítanak szíjat az oroszok. Első osztályos koromtól esténként felolvastam apámnak az Ellenzéket. Így aztán egyetlen vasárnap délután csaknem végeztem a szemléletes rajzokkal tele propagandafüzettel, de a katonai szolgálatból hazatért apám azzal vette ki kezemből az izgalmas olvasmányt, hogy az nem nekem való. A befejezetlen történetből csak annyit tudtam meg, hogy a magyar katonákkal alaposan elbántak a rettenetes orosz télben.

Akkoriban a Görögtemplom utcai fiúk között cserkészek is voltak, akiknek illett minden nap valamiféle jó cselekedetett véghezvinniük. Ők a Kollégiumba jártak iskolába. A Kollégium tágas udvarát magas kőfal választotta el a Petőfi utcától. Alatta jártam a Tordai út sarkán lévő elemibe. Elképzeltem játszótársaimat, amint cserkészegyenruhájukban katonásdit játszanak az udvaron. Veress Sanyi, akinek az apja eltűnt a háborúba, és ettől már tizennégy éves korában felnőttként viselkedett, egyszer felemelt a kőfal mellett, hogy láthassam a cserkészeket. De olyan kicsi voltam még, hogy nem láttam túl a falon. Képzeletemre hágva meséltem el, hogy milyen csodás a cserkészélet. Később a zenekonzervatóriumot alapító Lakatos bácsi fia biztatott, hogy, amikor eljön az ideje, jó cselekedeteimért bizonyára bevesznek a cserkészek közé. A Jó Pajtásra egyik jótevőm fizetett elő, az iskolában a szegények kosztján éltem. Délután ingyenes németórára jártam, nagyon szerettem szálkás gótikus betűket rajzolni.

De aztán más idők jöttek, elkerültem a kerekdombi külvárosba, és még úttörő sem lehettem, mert kinőttem a gyerekkorból.

Szép könyveket kaptam és gyűjtöttem, osztálytársaimnak is kölcsönöztem kincseimből. Aztán beiratkozhattam a Kollégium könyvtárába is. Faltam minden olvasnivalót, becsültem a patinás könyveket, az ódon falakat. A régi tablókról letekintő tanárokra és a végzős diákokra úgy néztem fel, mint a hosszú évekre külvárosba rekedt Erzsébet kisasszony az óvári templom kifestett szentjeire. – Nálatok melegebb az udvar… – nyitott be a vénkisasszony térdig érő hótakaróval borított udvarunkra. – Fűtjük! – bólintottam a tőlem telhető legnagyobb komolysággal, mert a magam is úgy éreztem, hogy nemcsak azért otthonosabb számomra a Kollégium, mert a napi faadagommal, amit előző ősszel önkéntes munkában a Bácsi-torok környékén gyűjtöttem, hat kilométert cammogva, a buszokkal versenyt futva, jeges utakon korcsolyázva és csicsonkázva, kirakatokat, emberi nyüzsgést bámulva, minden áldott nap lélekmelegemet is belélehelem, hanem mert ott van az okos emberek titka elrejtve. Ott kell lennie a tanárok pillantásában, a kopott könyvekben, a sárgult képek mögött. Igen, az ilyen helyeket fűti valami fenséges gondnok, régóta felhalmozódó, valamikor kiköbözhető szeretetrakás. Soha el nem késtem. Azt hiszem, akkor sem akartam lemaradni egyetlen kis titok, és akármilyen részigazság fölötti, örökké gyermeki, közös csodálkozásainkról.

*

Az iskolaudvar fás részén, a homokos talajból két-, vagy háromarasznyira kimagasodva, másfél méter átmérőjű, deszkával fedett betongyűrű állott. Száraz, faleveleket recsegtető ősz volt, gyümölcsszüretek utáni unalom. Az egyik szünetben felugrott a betongyűrűre az egyik kisdiák, és lenézett minket, alacsonyabban járó, tízórainkat majszoló aljanépet. Ott vigyorgott, viháncolt jó dolgában, szemtelenkedett minden mozdulatával, arcfintorával. Mint, amikor kinyílik az ember zsebében a bicska, néhányan ellenállhatatlan vágyat éreztünk, hogy ezt a ficsúrt kitalált fensőbbségéből, megérdemeletlen emberi magaslatáról letaszítsuk. Miközben elrugaszkodtunk a homokos talajról, mások a magasban ágálóhoz hasonulni akartak. És így mi, a támadók, és a védők csaknem egyszerre ugrottunk a kerek emelvényre. Mi taszítottuk, az utóbbiak védték a kisdiákot. A nyüzsgésre közelebb lépett az osztály minden tanulója, pillanatok alatt kialakult az egymásnak háttal összeszoruló betongyűrűt védők és a támadók csoportja. Téptük egymást veszettül. Felejtettük a háború utáni közismert jelmondatot: Hajba, mert a ruha drága! Gombok gurultak szerteszét, reccsenésekkel fel-felsikoltott egy-egy kiskabát, ing, rövidnadrág. Öklök ütköztek, jajszók, dühös sziszegés, kéjes zihálás töltötte be a betongyűrű környékét. És a dulakodás nem szűnt meg akkor sem, amikor elfoglaltuk a magaslatot. Leszorult ellenfeleink, akár a hétköznapokon át gátlástalanul törtető szüleik, csökönyösen helyet kívántak szorítani maguknak az alantassá alakuló tömeg fölött. Játékunk az életet utánozta, az élet pedig Madáchcsal már akkor figyelmeztetett, hogy nem más, mint „a küzdés maga”. A tízperces szünetet jelző csengő hangja vetett véget a küzdelemnek, demokratikus hősiességünket mutató szocialista-rózsás arccal vonultunk be a tanterembe.

És azután minden szünetben folytattuk a dulakodást. Más osztálybeliek is csatlakoztak a küzdelemhez. A tanárok mosolyogva nézték az ablakból a Pál utcai fiúkhoz hasonló harcunkat.

A következő hét végén az igazgatóság körlevélben megtiltotta a betongyűrű ostromát, mert a pedellus felszedte annak deszkaborítóját, és lemutatott a tátongó mélységbe: – Ha ide valamelyiktök beesik, Muntyán lovai húzzák ki!

Muntyán és fiai temetkezési vállalatának koromfekete lovait mindnyájan ismertük, hiszen a közeli Házsongárd dombjára, sűrűn jártak abban az időben, egykedvű büszkeséggel húzták, a háború utáni nincstelenségtől hirtelen elhalálozott, az idősek és a gyerekek koporsóját szomorúan ringató, haláldíszes gyászkocsit.

Az órák közötti szünetekben a betongyűrű közelében ezután a szolgálatos tanár vigyázott. Később betemették a kutat. A küzdőknek más küzdőtereket kellett keresniük.

A továbbiakban csak kevesen találtak igazán kedvükre való célt az eszmebarikádokon, a hétköznapi küzdelemtől sokakat elkedvetlenített a törtetők hada és a mögöttes beszéd, amely a diadalordításnál is hatékonyabb fegyver, mert mire az áldozat megérti, hogy ki a támadó: menthetetlen. A küzdés pedig a cserkészek lánglobogásos tábortüzéhez hasonlatosan parázsként izzik egy darabig, hamu alatt is dohog, zsörtölődik, de végül semmivé zsugorodik az elmúlásban. Akik ma makacsul őrzik a Kollégium múltját és családi melegét, régi tüzünk vigyázói, új, cseperedő lángok istápolói. Mindnyájan szeretnénk az utánunk következőkre olyan bölcsen letekinteni, mint azt a régvégzettek tablóinak sárgult fényképein reánk maradt iskolakoptató elődeink tették a maguk valamiért mindig tüneményes idejében.

*

Van, aki arra születik, hogy csupa egyéb dolgokat próbáljon életében, mint azt, amit ismerősei róla valaha is elképzeltek. Török Bandi olyan könnyedén és feltűnés nélkül mászott ki tantermünk Bethlen bástyára néző ablakán, hogy az osztály nagy része észre sem vette. Annál a korai nyárnál szebbet még nem értem, nem is ismétlődhet meg az, ha újjászületnék sem. A harmadik ablak, a padsorok végén rendszerint nyitva állott. Onnan kaptuk az odafigyeléstől izzadt hátunkba a meleg fuvallatokat, a gyöngéd ösztökélést, hogy az óra végét jelző csengetésig valahogyan kibírjuk az akaratos felnőttek ránk küldött képviselőjének tanári szigorúsággal gyakorolt sanyargatásait. Török Bandi arányosan fejlett, ruganyos, enyhén szőke és feltűnően jóképű fiú volt. Kimászott az ablakon, hazament és szájában egy almával, a villámhárítót használva tért vissza az osztályba. Órák után többen is elidőztünk tágasnak hitt udvarukon. Apjában a jóság, mint biztató tekintetben a mosoly, önbizalmunkat melegítve pásztázott minket.

Az órák nagy része unalmas volt. Ilyen-olyan tanárok váltakoztak a katedrán, lélek nélkül magyaráztak valamit vagy feleltetek, többnyire csak húzták az időt, azt hiszem még nálunknál is jobban várták a szünetjelző csengő hangját. A szünetekben Török Bandi rendszerint kiment a katedrára, a krétakoptatástól megszürkült táblának támaszkodva a fejállást gyakorolta, majd lábait a nyaka köré fonva bámulói körében sanyargatta magát. Ilyenkor irtózatos szörnyszülötthöz hasonlított. Csomóba gyűjtött testrészei között, oldalra hajtott fejjel, lógó nyelvvel, hibbant tekintettel röhögtette az osztályt. Becsengetés után is ebben a helyzetben maradt, és tenyerére támaszkodva indult az ajtó felé. A pisszenéstelen csöndben benyitó tanárnő, kezét mellére kapva hátrahőkölt. Arca hirtelen sáppadságát a méreg gyorsan pirosra festette. A tanárnők által a fiúkkal szemben leginkább bevált pedagógiai módszer szerint úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Amíg aprólékosan telepakolta a tanári asztalt a táskájából előhalászott holmijaival, Török Bandi komótosan helyére mászott. Lehet, hogy a tanárnő viselkedésén meghatódva folytatta tanulmányait később a tanítóképzőben.

Jó tornász volt, aztán az Állami Magyar Opera kiváló balett-táncosa. A mulatóhelyeken bemutatott szemfényvesztésekkel, varázslatokkal tarkított műsora városunk szenzációi közé tartozott. Miért halt meg olyan fiatalon ez az örökké vidám, egészséges, sportos fiú? A sors bosszantóan kiszámíthatatlan cselekedetei közé sorolhatjuk ezt is. A fél várossal együtt megdöbbenve kísértük ki a Házsongárdba.

Sokáig azt hittem, hogy mindnyájunkat a Kollégium szelleme őriz és tart össze. Pedig mindössze három tanéven át lehettünk együtt. És ezek alatt a gyorsan pergő évek alatt megtanultuk, hogy mindenikünk hordoz valami egyediséget, valami mások által megbámulni valót, olyat, ami egymástól megkülönböztet minket, és amely összetartozásunkat akkortól kezdődően örökössé tette.

Akkor a sokféle iskolareform közül az egyik azt parancsolta, hogy elégedjünk meg a három gimnáziumi osztállyal. A negyedikesekkel együtt felvételizhettünk valamelyik középiskolába. Többünknek – főiskolákon, egyetemi végzettségen túl – ma is a kollégiumban töltött évek jelentik mindazt, amit emlékezetünkben iskolának nevezhetünk.

*

Az alkotó ember iskolája olyan apróságokkal kezdődik, mint a Kollégium Önképző Köre. Az udvarra nyíló bejáratot használhatták a tanulók, a Petőfi utcai főbejárattal szemben, ahol a tanárok és a vendégek jártak. Az udvari bejárat előtt nyüzsgött a nép. A Kollégium tanulói itt keveredtek az alagsorból megbámulni való jókedvvel, és kiváló mesterségük tudatában fölényeskedésre hajlamos gépiparistákkal. Mindkét iskolának tekintélyes igazgatója volt. A Kollégium igazgatója ritkán mutatkozott, a Gépipari köpcös igazgatójának gunyoros megjegyzései, baráti pofként csattanva pillanatnyi csöndet varázsoltak a bejárat környékén. Ezt a hétköznapi hangulatot mindazoknak le kellett vetkőzniük, akik az udvar másik felében lévő igénytelen földszintes épület ajtaján a tanítás utánra kijelölt időben beléptek az önképzőköri együttlétek szobájába, ahol az alkotókat megillető magasztos hangulat uralkodott. Ide kevesen jártak, mert ez nem volt kötelező. Egy nevelő felügyelete alatt az alsósok közül alkotásra vagy maguk mutogatására hajlamos fiúk versikéket, naplót, fogalmazványokat olvastak fel, mások hegedűjükön cincogtak. Egy mélyhangú, öregember arcú fiú szomorú népdalt adott elő vontatott hangon. Minden művinek, kicsináltnak hatott a III. C osztály valós életet tükröző faliújságján megjelenő írásaihoz, rigmusaihoz és karikatúráihoz képest. A III. C-ben, a Kollégium legrosszabb osztálya címéhez híven nem sokan figyeltek a tanárok magyarázataira. Órák alatt olvasott az osztály. Faltuk a háború után elterjedt ponyvairodalmat. Tom Mix, és Buffalo Bill voltak a kedvenceink. A moziban végeérhetetlenül Tom Mix lovas történeteit és Zoro igazságteremtő tetteit bámultuk. Tucatnyi füzet cserélt gazdát minden szünetben, volt, aki naponta két füzetet is elolvasott az órák alatt.

A fergeteges olvasás eredményeképpen, és mert a piff-puff füzetutánpótlás egyre inkább akadozott, kénytelenek voltunk olvasmányaink mintájára újakat alkotni. Az iskolából hazafelé az állomás irányába tartók között Bustya volt a központ. Szögletes mozgású, suta fiú volt. Egyike azoknak, akiknek a fejét Sebess Jóska tornatárunk facsattogtatójával előszeretettel puhította annak reményében, hogy a bordásfal mellett őket legalább a fejállásra képessé tegye.

Módszere nem vált be, de valamiképpen hasznos lehetett, mert többek között Bustyának a képzeletét tágította, a nagy hajú szőke Csillagnak pedig a szervezőképességét fejlesztette.

„Lovas poroszkál a préri ismeretlen vidékén. Nyeli az út fullasztó porát, tikkadtan, fáradt szemét félig lehunyva néz maga elé, összenőtt a nyereggel, a lóval, a vidékkel, amely zord, kegyetlen és szigorú, mint a halál. A kegyetlenül tűző Nap sugarai, mint megannyi végtelenült kaktusz tövise agyába szúrnak és elégetnek minden kétséget, megalkuvást serkentő gondolatot. Csak a bosszút fortyogtatják koponyájában, amelyre megesküdött, s amit feledni nem tud, nem akar. Gyík motoz és tovairamlik lova lába elől, az útszéli száraz avarban keres menedéket. Nyár van, sütőkemence a préri. Aki ilyenkor útra kel: beteg, bátor vagy esztelen. A gyík elől hirtelen megugrott derest szorítva a lovas fölocsúdik, és vágtára biztatja az állatot.

Előtte hófedte csúcsok. Az alig kivehető messzeség előtt apró település körvonalait sejti. Fáradsága szülte délibáb az. Az üldözőé vagy az üldözötté? A lovas szemébe húzza széles karimájú kalapját, szürkéset köp az ajkára rakodott portól, arcáról lesöpri a vágta a sós izzadságot.”

A Deák Ferenc utcán szünetet kell tartanunk az „alkotásban”, a kicsi árnyékos Bolyai utcában valaki átveszi a szót, hogy végre cselekményessé tegye a történetet.

„Ekkor dördült el az első lövés. A golyó a lovas cowboykalapjának tetejét súrolta. Tom nyekkenve elterült a földön. Lova idegesen felnyerített. Egy kövér asszonysághoz hasonlatos kaktusz mögül vigyorgó alak lépett a színre. Forgópisztolyából még két lövést adott le, de ez nem változtatott a koradélutáni tespedtségen. Szellő sem rezdült. A leterített lovas hanyatt feküdt a porban, és a közeledő rablót megnyugtatóan, rebbenéstelen szemmel az opálosan kék magasságot figyelte.”

A vasútállomásig a hős sorsa meglepően úgy alakult, hogy mindig győztesként került ki a csetepatékból, amelyek sziklás hegyek között, és vadregényes települések főutcáin zajlottak, a szokásos gyakori pisztolypárbajokkal és kocsmai verekedésekkel tarkítva. Másnapra feledtük hősünket, újabbakat találtunk ki, és műveink a szájhagyományokhoz hasonlóan terjedtek, gyarapodtak, cizellálódtak. És sorra elenyésztek, eltűntek a pubertáskori másféle lelkesedések tűzében.

Később pedig elfeledkeztünk ezekről, mert mindnyájunknak az élet által sürgetett magunkat kellett megalkotnunk.

*

Mikvik tanár úr aprócska, hirtelenharagú ember volt. Rendületlenül hitt annak az igazgatósági véleménynek, amely a kitüntető „legrosszabb osztály” címet akasztotta tantermünk ajtajára.

Földrajzot tanított. Ehhez térkép és nádpálca járt. Miután az osztálynaplót és a térképet a tanári asztalra helyezte, gyorsan végigsétáltatta nádpálcáját a hátunkon. Mint dühös huszártiszt az oszlopokra helyezet töksorok között, egyet jobbra, egyet balra sózva haladt előre a három padsor között. Nem számolta az áldozatokat, nem érdekelte, hogy kit ért a fején, kit a hátán és kit került el suhogó nádpálcája. A „megérdemelt” büntetés az egész osztálynak szólt, később pedig, amikor lekerült a megbélyegző osztályminősítő tábla ajtónkról, akkor abban a hiedelemben aprította díszes társaságunkat, hogy az effajta fegyelmezés földrajz órája javára válik. Nála is közepes tanuló voltam, de akárhogyan is erőltetem az eszem, egyetlen tanítását, megjegyzését sem jegyeztem meg, hazám hegy- és vízrajzát, az európai és a világföldrajzot sem tőle tanultam. Nem azért, mintha különösképpen haragudtam volna rá, hiszen az ablakmelletti sorban ülve, nádpálcájától elhúzódhattam, feleltetései sem értek váratlanul, a kívánt számadatokat és földrajzi neveket rendre, minden órájára úgy magoltam be, hogy mélyebb nyomot agytekervényeimben sokáig ne hagyjon. Nem a tantárgy, hanem a tanár érdekessége szerint választottunk kedvenc tanulnivalót.

Mikviken kívül nem lehetett kedvenc tanárunk az a fiatalember sem, aki a maga dolgozataival volt elfoglalva, sűrűn íratott velünk dolgozatot, amit a padra nyíltan, a padra kitett tankönyvből puskáztunk. Szatyi azzal röhögtette az osztályt, hogy szemtelenül nyávogó hangján hangosan így okoskodott: – Nyomdahibával, vagy anélkül másoljam a második tételt?! Mikviken úgy álltunk bosszút, hogy a hidegebb ősz beköszöntésekor egyik-másik merészebb társunk sűrű kacarásaink közepette végigköhögte a földrajzórát.

Azon a télen szamárköhögés-szerű betegség tört rám, fulladozva, olyan hangosan köhögtem, hogy az öreg Mikvik dühösen kirakott a tanteremből. Sértődötten bolyongtam a néptelen folyósokon, kedvemre álldogálhattam a patinás tablók előtt. Büntetésem órája máig érő tanulsággal, szavakkal nem kifejezhető meleg érzéssel töltött el, amely ragaszkodásomat az ősi iskolához véglegesen meghatározta. Gönczi, Kandrai, Kántor és más régi tanárok képe mellett, minden tablón ott állt Mikvik fényképe is. Tanítványaik derűs, okos és valamiképpen a miénkhez hasonló arcán ott virított a boldog iskolai évek varázsfénye. Az ilyen tablók alatt az ember hinni tud a saját jövőjében is.

*Fenti emlékező írásával méltatjuk az augusztus 30-án 80. életévét töltött írót, az Ifjúmunkás egykori szerkesztőjét, az Ághegy és a Magyar Liget című svédországi magyar lapok szerkesztőjét.

Forrás: Ami eszembe jut. Kisprózai írások. [A Kollégiumi történetek-ből] Magyar Elektronikus Könyvtár

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ