A ’migráncsok’ megkerülhetetlenül beleszuszakolódtak mindennapjainkba. Családon belül, baráti körben, munkahelyen, borbélynál, közfürdőben, tömegközlekedési eszközökön (különösen a budapesti metrón, melynek fontos csomópontja van a Keletinél, ahol – az aluljáróban és kapcsolt részeiben – a ’menekülteknek’ is gyülekezési pontja alakult ki) – mindenütt róluk beszél mindenki. Ki kevesebb, ki több indulattal (utóbbiak vannak többen). Azt megfigyeltem, hogy mindenki valamilyen média-hatás alatt van, az ott látott-olvasott-hallott ’paneleket’ ismételgeti, sokszor ’alkotó módon’ értelmezve (legtöbbször kifordítva). Az ismerőseim túlnyomó többsége – korra, nemre, pártállásra, képzettségre, stb. való tekintet nélkül – elfogadni látszik a ’közmédiából’ harsogva tolakodó virtuális valóságot – ezenközben néha észrevétlenül lovallja bele magát idegengyűlölő hozzáállásba még a máskor szelíd humanista (titokban vagy nyíltam baloldali érzelmű) értelmiségi is. A vájtabb fülűek-szeműek-agyúak, akik még idegen nyelveket is tudnak (ellentétben a menekültekkel és a menekültkérdéssel foglalkozók jelentős hányadával), külföldi elemzők, szemleírók, hírmagyarázók, publicisták és más hasonlók okos(nak tűnő) fejtegetéseit teszik magukévá és hajtogatják kőkemény – megkérdőjelezhetetlen -. igazságként; (Egykori külügyér barátomon csodálkoztam legjobban, amikor BBC-re és német lapokra hivatkozott a magyarországi helyzet megítélésében; hiszen ő – ugyanúgy, mint én – jól tudja, hogy a ’média’ mindig csak másodlagos vagy többedleges információforrás; míg a – néha – bikkfanyelvű nagykövetségi vagy minisztériumi közlemény a határérték módjára viselkedő (ez most nem szóvicc a tüskés határzárról), azaz teljesen soha meg nem ismerhető igazsághoz sokkal közelebb visz. Ausztria, Németország, sőt: Magyarország is improvizálhat a ’nemzetközi helyzet fokozódása’ arányában, de vezérfonala továbbra is az érvényes szabályok mentén kell fusson. Schengen-Dublin egyelőre megkerülhetetlen, még ha túlhaladott is, ha rossz is – érvényben van. A regisztrációs szabály is. Nem beszélve a nemzetközi jogi ajánlásokról, az íratlan nemzetközi és emberközi erkölcsi szabályokról, a történelmi precedensek nyomasztó emlékképeiről. A ’migráncsok’ előhozták az emberekből (nem csak Magyarországon: Ausztriában, Németországban, Szlovéniában, Szlovákiában és másutt. is) a jót is meg a rosszat is – főleg ez utóbbit. A sokat emlegetett (és hivatalosan sokat szidott) ’civil’ szervezetek fennállásuk óta először operatívan kezelték a kapkodó és tanácstalan hivatalosságok mellett és néha helyett a kialakult humanitárius katasztrófahelyzetet (bár egyes – régebben hasonló kérdésekről szép szófolyamokat megeresztő – egyletek némák maradtak, nekem pl. a Wallenbergről elnevezettnek az obligón kívül maradása tűnt fel) – de a kérdéskört ők nem tudhatják menedzselni, csak annak igen pici részét. A ’rossz’ eleddig a ténylegesen jobbik résznél kevésbé látványosan jelentkezett– a Jobbik és a tőle még jobbosabbak megmozdulásai kevésbé voltak hitelesek, még ha tömegeket mozgattak is meg –mondjuk, menekülttábor létesítése (pontosabban: nem-létesítése) ügyében, és nem mindig nyerték meg az amúgy menekültellenesre hangolt embereket sem (mondjuk, a magyar-román meccs utáni a menekültek környékén randalírozó ’futballhuligánokat’ nagyon kevesen támogatták).
A ’mi a teendő’ kérdésre legtöbben egyértelmű (’lenini’) közhely-válaszokat adnak, egyik vagy másik irányban leegyszerűsítve és sarkítva a véleményüket ; a ’lőjük bele őket a Dunába’ nácinosztalgiától a ’hívjuk be őket házunkba’ pszeudo-ájtatos mantráig; a ’zárjuk őket hermetikusan – s lehetőleg a magyar határokon kívül – táborokba’ véleményektől a deportálás különféle módjait vázoló elképzelésekig. (Utóbbi ’végső megoldás’ a vonatszerelvények és a bécsi országúton vándorlás miatt a lakosság különböző csoportjaiban eltérő emlékeket generál, ahogyan a hetven évvel ezelőtti történések is, még ha a kettő közötti hasonlóság igen felületesnek tűnik is).
Kevés a józanabb – és gyakorlatiasabb – hang a tennivalókat illetően. Van, aki a paragrafusokra támaszkodna inkább, van, aki az érző szívére; van, aki a nyers erőre és a gyűlöletre. Az ötletelés a megvalósíthatatlan, elfogadhatatlan ’megoldási javaslatoktól’ a megfontolható, vitaalapnak szolgáló fejtegetésekig – igen széles skálán mozog. Egyelőre a délibábosabb megközelítések a népszerűbbek, az okos szóra hallgatást atavisztikus indulatok nehezítik. A hozzám közeliekkel ritkán fejtegetjük a megoldási lehetőségeket, merthogy nincs komolyabb beleszólási lehetőségünk, és nincs is olyan – akármennyire fölkészült – ismerősöm, aki tudna valamilyen ’tuti tippet’. Marad az, hogy olvasgatjuk-meghallgatjuk a témával foglalkozó többieket, és megpróbáljuk kiszűrni a használható – valóságos – válságkezelő elemeket. Egyelőre kevés sikerrel – és egyre szkeptikusabbak vagyunk a hazai, európai, világszintű improvizálások láttán.

Azért igyekszünk odafigyelni a tisztább hangokra.

Nagy Boldizsár a nemzetközi jog tudora, a menekült-kérdéskörrel régóta foglalkozó szakember. A problémát többsíkúan kezeli (jogi, filozófiai, morális, kulturális antropológiai, stb. szempontokat egyaránt figyelembe vesz). Korábban is ismertem már néhány – nekem szimpatikus – gondolatát és – számomra meggyőző – érvelését. Például, hogy az Európába érkező menekülttömegek nem gonosztevők, ezért nem is szabad őket úgy kezelni, vagy hogy a menekülteket erkölcsi kötelesség megmenteni.
Nagy Boldizsár a közelmúltban – egy nyilvános műhely-beszélgetésen – összefoglalta menekültüggyel kapcsolatos gondolatait (a beszélgetésen elhangzottakat tovább tömörítettem és egyszerűsítettem, beiktattam néhány nem tőle származó megállapítást is.)
– Mindaddig marad a migrációs nyomás, amíg nem változnak meg a demográfiai trendek és a munkaerőpiaci igények. Mivel mi a ’fejlődő’ országokba tőkét nem viszünk, ott munka-lehetőséget nem teremtünk – ők jönnek ide.
– Önmagában nem megoldható a Földközi-tengeren kialakult migrációs nyomás: ha lezárnak egy útvonalat, akkor a migránsok majd keresnek másikat. Amíg a válságövezetekben nincs megoldás, addig a bevándorlási hullámot nem lehet megállítani.
– Hosszú távú terhet csak azok az irreguláris határátlépők jelentenek Magyarország számára, akiket menekültként védelemben kell részesíteni (tavaly nagyjából 500 fő volt ilyen), mindenki más kitoloncolható, ha nem felel meg a menekültstátuszhoz szükséges feltételeknek.
– A bevándorlók és a menekültek között különbséget kell tenni. A menekültek nem illegális bevándorlók. (A koszovóiak pl. gazdasági bevándorlók, a szírek viszont nem azok, annál is inkább, mert 20 százalékuk 13 év alatti.)
– Az illegális migráns nem gonosztevő. ’Kriminalizálásuk’ a befogadást ellenzők egyik legsunyibb módszere (maga a ’mószer’). Az egyszerű emberek rossz beidegződések (és a tudatos uszítás) miatt másnak, pl. bűnözőknek akarják látni a migránsokat, ezért úgy is kezelik őket.
– A menekülteket nem azért kell védeni, mert a genfi vagy más egyezmény erre kötelez, hanem azért, mert erkölcsileg ez a helyes.
– „Velejéig hazug” az a diskurzus is, amely szerint akár az iszlám, de bármilyen más vallás is alapvetően erőszakos lenne. Ha akadnak is olyanok, akik a vallásra hivatkozva követnek el bűncselekményeket, ebből általánosítani nem szabad.
– Az a diskurzus is hazug, ami a migrációt összekapcsolja a terrorizmussal. (Egy másik szakértő, Tálas Péter másfél évtizedes szakértői munkájára hivatkozva állítja: „Soha nem a bevándorlók a terroristák. Nincs is hozzá hely- és nyelvismeretük”. Európa problémája, hogy nem tud hatékonyan integrálni – ezért lehet toborozni a bevándorlók második-harmadik generációjából iszlámista terroristákat.)
– A migráció alapvetően pozitív, mindig is az volt; a szabad mozgás pedig elemi emberi jog. Ezért az a politikai diskurzus is hamis, ami arról szól, hogy a migránsok lennének felelősek az egyes országok problémáiért. Mint elmondta: kicsi problémát okozhatnak, de nem lehet rájuk tolni a felelősséget teljesen.
– A migráció természetes dolog világunkban, aránya sem változott nagyon sokat a történelem során (amiért mégis nagyobbnak látszik napjainkban, az azért van, mert a 7 milliárd ember 3-4 százaléka már jóval nagyobb embertömegeket jelent.)
– A migrációs kérdést megoldani sosem lehet, kezelni viszont igen – és kell is. Ehhez pedig két dolog kell: valós politikai akarat, illetve jelentős mennyiségű pénz. A menekültkérdés menedzseléséhez első lépésben felelősség megosztásra, szolidaritásra, igazságos tehermegosztásra, összehangolt válaszra volna szükség – ennek elérése sokkal bonyolultabb, mint a szükséges pénz előteremtése…
– Járhatóbb útnak tűnik, ha egy nagyobb földrajzi egység államai vagy a nemzetközi közösség közösen gondoskodik a menekültekről.

Forrás: Nyelvmájszter