Anyámhoz szombatonként megyek.
— Ma milyen nap van?
— Szombat.
— Akkor holnap eljössz ebédelni?
— Nem.
Mindig szombaton megyek, de jelenlétem már nem súgja be a szombati napot.
— Milyen nap is van ma? — kérdezi később.
— Szombat.
— Holnap ebédre eljössz?
— Nem jövök.
Esetleg hozzáteszem, hogy nem fér bele az időmbe. Anyám leragadt a kilenc évvel ezelőtti állapotnál, amikor még tudott főzni, családi ebédet megszervezni. Azt hiszi, most is képes sütni-főzni, pedig ágyánál ott a bot, amely a mellékhelyiségig hivatott őt elkísérni, és milyen lassan…
— Én nem is tudom, ma milyen nap van…
— Szombat. Mindig szombaton jövök…
— Holnap eljössz ebédre?
— Nem. Már volt róla szó!
— Nem kell idegesnek lenni; ilyenek az öregek.
— De megint megkérded… Hogy ma milyen nap van. Mondom, hogy szombat. Erre megkérded, hogy vasárnap jövök-e enni.
— És jössz…?
— NEM!!
Igazságtalan indulatomat a házvezetőnő is megérti.
Valahogy kikecmergek a holtidőből; bejelentem, hogy hazamegyek és elköszönök.
Szeles idő van; metróval megyek.
Legénylakásom kopott ajtaját jó érzéssel nyitom ki.
„Na, ez is megvolt…”

Budapest, 2015. IX. 6.