(Attila, az alázatos)

– Interjúalany. Akarsz az lenni?
– Az mi? Rosszul vagyok, nincs egy szivarod?
– Beszélgetés. Semmi egyéb. Itt van.
– Nem lesz baj belőle?
– Dehogy lesz. Megismer a világ.
– Mindenki? Csak nehogy a rendőrség…
– Abban a világban, ahova te mész, nincs rendőrség. Maradj így. Fotó is lesz.
– Fésülködjek meg?
– Isten őrizz. Jól vagy te így. Eredeti vagy. Lezüllött, szép cigány.

– Nem vagyok én lezüllött. Ötvennégy éves vagyok, de beteg.
– Mi a baj?
– Epilepszia. Apám fejbevert egy karóval. Tizenhét éves voltam akkor. (Elpityeredik). Isten nyugtassa. Én azért szeretem ma is. Édesapám volt.
– És most?
– Az utcán estem össze. Behoztak ide. Hidegvíz alá raktak, bekentek tetűzsírral. Tele voltam. Mit csináljak? Szegény vagyok.
– Hallottam a fogadtatást: „Hogy a franc állna belétek, nem akad valaki, aki rátok gyújtaná azokat a barakkokat. Hogy égnétek ott, mint a patkányok…”
– Sehol sem szeretnek. Megszoktam.
– És te? Te kit szeretsz?
– Három nőt ismertem eddig. Ez a harmadik a feleségem.
– Élettárs.
– Az mi?
– Feleség az is, csak nincs róla papír. Így vagytok ti is?
– Így. De feleség.
– Jó. Feleség.
– Tényleg barakkban laktok?
– Hát, hol ott, hol az utcán. Sosem tudom, mi lesz holnap. Nem is gondolok rá. Jobb így.
– Tüdőd? Nagyon köhögsz.
– Kikezelték. Jaj, adj még egy szivart. Rosszul vagyok. És már indulok haza.
– Hova haza?
– Előbb Patarétre megyek, van ott valami holmim, aztán Tordára. Most ott a feleségem.
– Bűzlesz a tetűzsírtól. Nem fürdesz le?
– Nem szabad. Azt mondták. Ráteszem a sapkát.
– Itt egy csomag szivar az útra. Vigyázz magadra.
– Jaj, de jó ember vagy te. De tényleg nem lesz rendőrség belőle?
– Aludj nyugodtan. Nem lesz.
– Akkor jó. Isten veled.
– Hát nem éppen jó… Isten veled.
– Kezet rá, haver. (Felvidul).
Legalább ennyi.

2010. szeptember 13.