Umberto Eco nevét sokan ismerik, ha máshonnan nem, a Rózsa neve regényből vagy annak filmes változatából, vagy a Hogyan írjunk szakdolgozatot? című – elsősorban diákoknak szóló – munkája alapján. Terjedelmes regényei közül nem egy vált bestselleré, ez történt e jelenlegi kötetével is, amely első ízben 2010-ben jelent meg és 2012-ben végre a magyar fordítása is piacra került. Aki kedveli a művészi kalandregényeket, a társadalmi szatírát, a sziporkázó humort, az a Prágai temetőt is élvezettel fogja forgatni. Vagy legalábbis megpróbálhatja.
A regény ellen-történelmi regénynek is nevezhető, vagy akár anti-Dan Brownnak, mivel összeesküvés-elméletekre játszik rá. A könyv központi figurája – és úgy tűnik, az egyetlen ténylegesen fiktív személyiség – Simonini kapitány, akinek alakját Eco a világirodalom legantipatikusabb figurájává igyekezett formálni. Minden olvasó szubjektív megítélése az, hogy ez mennyire sikerült. Simonini nem túl magas, kövér, gyomrát imádó magának való különc, akinek gonosz géniusza Moriarty professzor, Fantomas, Rochefort és más, klasszikus regény-gonoszok ötvözete, vagy akár – egy másik kritika szerint – a gonosz Forrest Gump. Fő jellemvonása a gyűlölet, a xenofóbia, gyűlöli a németeket, franciákat, olaszokat, a vallást és az egyházat, a nőket, de leginkább a zsidókat. A könyv jelentős részét teszik ki Simonini antiszemita monológjai, melyeket vagy halott nagyapja vagy apja, vagy pedig saját maga mond el. Ezekben a szatirikus monológokban nemcsak a kollektív vádak abszurditása lepleződik le, hanem egyúttal az író stiláris, fogalmazásbeli tehetségének is villogó bizonyítékai. Például álljon itt egy, a jezsuiták ellen intézett kirohanás:
„A jezsuitizmus járatja le, zaklatja, bántja, rágalmazza meg, üldözi, teszi tönkre a szabad szellemmel megáldott embereket, a jezsuitizmus üldözi el a közhivatalokból a jókat és derekakat, és állítja helyükbe a gazokat és hitványakat, a jezsuitizmus fékezi le, akadályozza, zavarja, nehezíti, gyengíti és károsítja ezerféleképpen a köz- magánoktatást, szít haragot, bizalmatlanságot, indulatot, gyűlölséget, veszekedést, nyílt és rejtett viszályt, az egyének, a családok,az osztályok, az államok, a kormányok és a népek között, a jezsuitizmus gyöngíti az intellektust, zsibbasztja restséggel a szívet és az akaratot, roggyantja meg laza fegyelemmel az ifjakat, kezdi ki megalkuvó és képmutató erkölccsel az érett korban levőket, rontja meg, lanyhitja el, oltja ki a barátságot és a családi érzést, a gyermeki és a hazaszeretet a legtöbb polgár szívében…” idézi Giobertit, akit egyből meg is vádol plágiummal.
Túl a gyűlölködő énjén, Simonini más rossz tulajdonságokkal is rendelkezik. Gátlástalan, amorális gyilkos, áruló, hamisító, plagizátor, aki ráadásul skizofrén is, legalábbis erre mutat a se veled – se nélküled viszonya Dalla Piccola abbéval, akivel életre-halálra menő veszekedéseket folytat közös naplójuk oldalain. Dalla Piccola lehet a skizofrén Simonini alter egója vagy ügyes manipulátor, aki Simoninin is túltesz, ez elég hosszú ideig nem derül ki. Kettejük viszonya a következőképpen folyik: Simonini írja naplóját, a bortól berúg, elalszik, felébredéskor látja, hogy Della Piccola továbbírta más vonalon. És habár Simonini a fenyegetéseken túl is minden tőle telhetőt megpróbál Della Piccola kiiktatására – egyszer meg is gyilkolja – ez mégsem sikerül, egészen a 25-ig fejezetig. Kettejüknek a napló oldalin folytatott gyakran személyeskedő vitája egészen komikus bejegyzéseket eredményez, melyek közül ízelítőként kiragadhatjuk a következőt:
„Kedves Simonini kapitány!
Ma reggel elnehezült fejjel és furcsa szájízzel ébredtem. Urambocsá: abszint! Biztosíthatom önt, hogy ekkor még nem olvastam el tegnapi feljegyzéseit. Honnan tudhattam, mit ivott, hacsak nem én magam ittam azt a valamit? És honnan ismerhetne rá egy pap valamely tilos, tehát számára ismeretlen italnak az izére? Azazhogy nem, azt sem tudom már, hol álla fejem: megírom most, hogy milyen szájízzel ébredtem, de mire megírom, már elolvastam az ön irományát, s az hatott rám. Márpedig honnan is tudhatnám, hogy abszint ízét érzem a számban, ha abszintot én soha életemben nem ittam? Alighanem valami másnak az ízét vélem én az ön naplója miatt abszintnak.”
Maga Eco szavai szerint a szereplők, a főszereplőt leszámítva mind valós figurák. Garibaldi, Mazzini, Gioberti, Cavour, Alexandre Dumas, Leo Taxil és sokan mások elevenednek meg a lapokon. Simonini ugyanis, valami konjunktúra folytán, mely kialakulásának mikéntje nem derül ki, kapcsolatban áll a kor európai titkosszolgálataival, a piemontival, a franciával, stb. És saját szemével követi nyomon a kor legfontosabb történelmi eseményeit, az olasz egyesítést, a francia-porosz háborút és a párizsi kommünt, a Dreyfus-ügyet, a cári Ohrana zsidóüldözéseinek előkészítését, és még sok mást. Sőt, a maga módján részt is vesz ezekben. Így vesz részt annak a „dokumentumnak” a legyártásában mely a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei alapját képezik.
A regény egészén érezhető, hogy Eco parodizálni, nevetségessé igyekszik tenni az antiszemitizmust, csakhogy mindezzel az ellenkező hatást is kiválthatja. Épp ezért is kapott kritikákat különböző zsidó köröktől. Tény az, hogy néhol túllő a célon, mint mikor a vérvádat parodizálja. Kétségkívül a maga módján abszurd az, hogy a keresztény gyereket áldozni akaró zsidók arab környezetben muzulmán arab gyermeket rabolnak, megkeresztelik és feláldozzák, de ez egyrészt önmagában véve is beteg, rossz vicc, másrészt sérti az ártatlanul megvádolt, esetleg ki is végzett zsidók kegyeletét, harmadjára, de nem utolsósorban azoknak a gyerekeknek az emlékét, akik ténylegesen bűncselekmény áldozatai lettek vagy más okból kifolyólag tűntek el. És még akad pár hasonló, kigyomlálandó motívum a könyvben. Ugyanakkor napjaink tükrében, amikor a világ tele van megbotránkoztató dolgokkal és mindent elönt az igénytelenség és a szenny, Umberto Eco könyve, még ha néhol bírálható is, a maga abszurditásában, sötét megközelítésében még mindig egy felüdítő olvasmány.
Simonini kapitány alakja kétségtelenül az emberi selejtet testesíti meg. De szinte nincs is a regényben egészséges jellem, legfeljebb nincs kifejtve teljesen annak torzulása. A többi szereplő éppen olyan gátlástalan figura, mint Simonini. Ahogy Rebaudengo közjegyző jellemzi önmagát:
„Tudnod kell, kedves Simone – magyarázta immár tegezve – hogy én sosem hamisítványt készítek, hanem olyan dokumentumokból állitok elő új példányt, amelyek elvesztek, vagy amelyek valami banális hiba folytán el sem készültek, pedig el lehetett, sőt, kellett volna készülniük”. És hasonlóan cinikus, amorális a legtöbb karakter.
Aki elszánja magát a regény elolvasására, annak kétségtelenül élmény lesz a könyv. Ugyanakkor figyelmesen kell olvasni, hiszen hamar el lehet veszni a szereplők és a szöveg hullámzásai között. Eco nevetségessé próbálta tenni az összeesküvés-elméletek világát, és ez sikerült is. Az, hogy a regény olvasmányos is, már csak – közhelyesen mondva – hab a tortán. Az viszont sajnálatos, hogy a regény témája napjainkban is aktuális, mivel az emberek nagy része az őt, és ráadásul közösségét is meghaladó negatív sorsformáló folyamatokat hajlamos hatalmas, rejtelmes, sötét társadalmi erők összeesküvéseként felfogni. És mivel ilyen folyamatból napjainkban több is zajlik, Eco professzor e jelen könyvének gondolatisága aktuális, és még hosszú ideig meg fogja őrizni e tulajdonságát.

Umberto Eco, A Prágai temető, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2012