Deák nyelven szólva: laudatiót kell prezentálnom Nagy Paulus kollégámról, kit a Bethlen Gábor Alapítvány nemes kuratóriuma azzal gyanít, hogy kitüntetésre érdemes határon túli, erdélyi férfiú.

Mivel magam is élek e gyanúperrel, határozottan és örömmel helyeslem a testület szándékát. Mondandómat pedig, a laudatio kettős értelme szerint igazoló tanúskodással is megerôsítem. Ebben csak annyi a baj, hogy kevés az időm, sok az emlékem azokról az évtizedekről, melyeket közös gondban, ugyanazon sorsnyomás alatt elhagytunk rendre, miközben kenyerünk javát is megettük, ám ezt csak nyelvi fordulat mondatja velem, hiszen a földi vándorutunkra hintett kenyerek számát az Úr nem árulta el Mikes Kelemennek sem, hanem azt mondta: ’”ahová rendeltelek, oda kell menni, és ott kell maradni, valamég a kenyérben tart”. Kinek Zágonban, kinek Mezőkölpényben, ahol kilencszáz és huszonnégyben, immár a betiltott Himnusz s az üldözött Szózat idején, az erdélyi Holt-tenger peremén működő tanítócsaládban Nagy Pál megszületett. Így most szédületesen nagyot kell hátrálnom az időben, hogy kolozsvári emlékeim közül előszólítsam azt a gesztenyébe hajló barna fiatalembert, akivel – vigyázat!, meg ne botoljak itt – ötvenöt esztendeje paroláztam a Református Kollégium folyosóján, irodalmi együttműködést és kéziratot ígérve neki. Nagy Pál szerkesztő úrnak, aki egyetemi hallgatóként Gálfy Zoltán teológussal együtt az 1944-ben megszűnt Ifjú Erdély című folyóirat feltámasztásán fáradozott. Ez akkor nem volt szélkergetés, fellegjárás, ködevés. (E garabonciás mutatványokat Balogh Edgár nyakába varrták.) De Csipkerózsika- álmából Nagy Pálék a nagy múltú lapot szűk esztendőnyire fölébresztették. Írták, íratták, még velem is, mikor jobb dolguk nem volt, terjesztették is persze, parókiákon, templomi összejöveteleken csendült a kínálat: az Ifjú Erdély, mely Szabó Dezső és Tamási Áron hangján is szólt valamikor, újból megjelent! Kis nosztalgiával ajánlhatta művét a szerkesztő. Gyermekfővel, marosvásárhelyi gimnazistaként épp az Ifjú Erdélyben közölte legelső írását. Nem gondolhatta, hogy végleges megszűntekor forradalmas fejcsóválás közben némelyek így fogják majd vigasztalni: Ne búsulj, barátom! Előtted a jövő! De nézz magadba, önvizsgálatilag! Mit keres mögötted az egyház, amelynek arculatán a klerikális reakció foltjai kezdenek kiütni?!

Márton Áron nyilvános aggodalmai már csípték az új hatalom szemét. Gyulafehérvár felől terjengő hangulati háttere volt annak is, hogy Rozsonday Ádám tiszteletes úr jövendő vejét egyházi tévelygéstől féltik Kolozsváron.

Tehetséget óvó, távlatot kémlelő atyai barátaink is fölfigyeltek ránk, nyugtalan nyüsletésben forgó fiatalokra. Különös módon a végzete felé rohanó Adyval szólt ránk az egyik, s Németh László nagyváradi intelmét hozta föl nekünk a másik: „Tartsd magad, / Mert most az a leggazdagabb, / Ki várni érez, várni tud.”

Nem várhattunk! Éppen mi, akik rossz szövetség oltárán újból föláldoztuk magunkat és országunkat; mi, elvérzettek és bukaresti körökben már-már kitelepítés végett megbélyegzettek befelé fordulásban, önvédelmi kísérletek nélkül javunkra semmit nem remélhettünk. Petőfi még azt fájlalta, hogy kétországos nemzet a magyar. 1946 táján már világosan láthattuk: éppenséggel hétországos nemzet leszünk, mikor is a nagyhatalmilag ránk mért balsorsban szellemi eligazítást, lelkierőt a boldogan ujjongó trombitaköltőktől nem várhatunk. A jórészt betiltott, anatéma alá vetett, üldözött magyar szellemóriások mellé szegődött Nagy Pál is. Marosvásárhelyi indulásakor megtalált eszményeitől – a népi-nemzeti vonulat nagyjaitól – semmilyen marxista kurzus el nem tántoríthatta. Illyés Gyula, Veres Péter, Kodolányi vonzáskörében írta cikkeit, tanulmányait, de még szervezkedett is. Egyházi ifjúsági konferencia nevében próbálták hazahívni Budapestről Tamási Áront, aki jött volna, ha esze helyett a szívére hallgat. Szerencsére volt, aki visszatartsa. Kolozsvárott pedig alázták volna! Fanatikus irodalmi komisszárok a hátán táncoltak volna. Előgyakorlatokat végeztek már György Lajos professzor üldözésbe vételével. Az volt a vétke, hogy az Erdélyi Katolikus Akadémia főtitkáraként egyházát nem volt hajlandó bűnszövetségnek nyilvánítani. Nagy Pálnak pedig az lett egyik bűne, hogy György Lajos tanárának emberi becsületét, szakmai kiválóságát vette védelmébe.

Világháborús dalaink szerint ezerkilencszáz és tizennégyben az Úristen lenézett a földre, Erdélyország közepébe… Vérhullatás, sírás lett belőle. Ezerkilencszáz és negyvenkilencben az ellenkezője történt. Az Úr nemhogy lenézett volna: elfordult Erdélyországtól. Szektariánus hitnyomozóknak és Lenin-fiúknak szabad rablást engedélyezett. Elrabolták és börtönbe zárták Márton Áron püspököt, becsület- és szellemirtást végeztek a magyar egyetemen.

Nem kegyelmeztek a Magyar Irodalomtörténeti Tanszék fiatal tanársegédjének sem. Nagy Pált a „tisztogatások” alkalmával eltávolították az egyetemről, s mivel az utolsó szó jogán nem mutatott bűnbánatot és nem követte flagelláns társainak szánalmas példáját: a rehabilitáció reményét sem vihette magával új munkahelyeire. Szerencséje volt, hogy még apósa miatt is megbélyegzett „klerikálisként” nem írásból kellett megélnie. Magyartanárként került hajdani iskolámba, a kolozsvári Református Kollégiumba; szerkesztői munkát vállalt Marosvásárhelyt, bukaresti folyóiratnál s végül, nyugdíjaztatásáig annál a képeslapnál, amelynek magam valék főszerkesztője, s mondhattam neki, mikor a pártos követelményekben ugyancsak elvadult irodalmi folyóiratnál felmondott: „Amit magam nem bírok lenyelni, miért próbáljam mással megetetni?” Ily módon menekültem el én is onnan, ahol pályatársaim prózai műveikhez kerestek cenzort és böllért. A film, színház és muzsika világa mindkettőnk számára kedvezőbbnek mutatkozott. „Úgy cselekedjünk – idézgettük Bethlen Gábort –, hogy megmaradjunk” – a szellemi tisztességünkkel együtt.

Azóta Nagy Pál irodalmi tárgyú írásainak három kötetét olvashattuk: az izgalmas emlékezésnek, a kristályos, gondolatgazdag esszének s az erdélyi magyarság létkérdéseire világító publicisztikának.

Ha igaz, hogy az egyszer megtalált igazság követelménye szerint az író kalapácsot csinál magából örök szolgálatra, akkor életre szóló a kis gimnazista szívében született hűség is, mely nagy szellemekhez kapcsolja, miként ezt Nagy Pálnak Tamási Áron iránti hűsége mutatja.

Ha az elmúlt tíz évben semmi más irodalmi, hagyományőrző munkát nem végzett volna: jó hírét, nevét Tamási Áronnak az a két posztumusz esszégyűjteménye is megőrzi, amelyet az elmúlt két esztendőben gyűjtött egybe, szerkesztett meg, látott el jegyzetekkel tudós követelmények szerint.

Áron, ha élne, s e két csodálatos munkát kézbe vehetné; ama hajdani baráti öleléssel vonná magához Nagy Pál barátját, és azokkal a szavakkal köszöntené őt, amelyek még mindig emlékezetesek Marosvásárhelyt: „…Olyan szép ez az alkalom, hogy zeng a magosság belé, kedves Áron”, mondtuk neki a találkozás örömében, ő pedig így szólt: „Akkor nézzünk utána jó vigalmi helynek, hogy magunkat megünnepelhessük”.

*Elhangzott Budapesten a Tamási Áron-díj átadása alkalmával

Forrás: Népújság, Múzsa, 2002. január 26., szombat

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ