Malibui mese

A legfontosabb tanácsom azoknak, akik nem csak gondolatban és szavakban, hanem valójában is az igazi arcát akarják megismerni egy helynek, hogy tévedjenek el. Említettem már, hogy tömegközlekedési- és várostérkép nélkül nem indulok el sehova. Mégis úgy járom be az ismeretlen helyeket, hogy legtöbb esetben soha nem veszem elő a térképeket, legfennebb az esti összegzésnél, amikor kiderítem, merre is tévedtem el. Megszámlálhatatlan élménnyel lettem ilyen módon gazdagabb életem során, lényegében ennek köszönheten alapos New York-ismeretemet is, amire sokszor azok is rácsodálkoznak, akik esetleg egész életüket ott élték le.
Santa Monicába is úgy mentem vissza, hogy mindenféle térképpel megtömtem a hátizsák zsebeit, és persze a fotózáshoz szükséges kellékekkel valamint pár palack ásványvízzel. Amint a már ismerős mólóra kiértem, éreztem, hogy ez a nap még előttem áll, és valami izgalmasabb kalandra vágyom. Malibu mindig ott volt előttem, mint a hely, ahová eljutnék szívesen. Ha nem is annyira a színészek miatt – akiket nem nagyon ismerek, akkor sem, ha mellettem élnek épp – hanem hogy kiderítsem, miért szeretnek olyan nagyon odaköltözni. Mielőtt Los Angelest elkezdtem kitapogatni, onnan származó ismerőseimet faggattam a tömegközlekedésről – mint ahogy azt emlegettem volt korábban, ez a másik vesszőparipám, – amazok meg elkerekedett szemekkel meredtek rám, mit is akarok én… hogy buszozni L.A.-ben?… Na ne, olyan nincs! Vagy ha van… mert van, valamit látni véltek egyszer az utcán, ami olyan buszfélére hasonlított…nos, akkor sem tudnak semmi közelebbit erről. Szerintük naphosszat is kell egy ilyen buszfélére várni, már ha busz az illető, s nem valami egyéb furcsa csinálmány.
Ehhez képest lüktető, jól szervezett, és pontos, sokféle tömegközlekedést találtam a metropoliszban, metróval, busszal, mindennel, ahogy kell. Arra azonban már gondolni sem mertem, hogy a felsőtízezer lakta Malibura akármi eljuttathat, ami olcsó. Mondták is, hogy oda biza csak autóval lehet menni, s ha nekem olyan nincs, béreljek, és ne az olcsó fajtát, mert csak égetem magam vele.
Szóval egy napsugaras, mosolygós délelőttön az első meglepetés ott ért, hogy a szálloda előtt belebotlottam egy autóbuszba, ami egy dollárért elvisz Santa Monicába. Mondom, az nem lehet… Valami tévedés lehet a dologban, manapség a 99 centes boltban is 1 dollár 29 cent a legolcsóbb dolog. Olyan nincs, hogy ezt a hosszú buszozást egy dollárért megoldja nekem ez a város. De megoldja. És a sofőr, noha nem túl beszédes, de legalább kedves. Örül, hogy örülök az egydolláros bulinak, én meg vidáman sasszézok a busz végébe, hogy jól kiláthassak az úton.
Aztán Santa Monicán, amikor a kalandvágy fellángolt a lelkemben, belenéztem a telefonomba. Igen, én vagyok az az ember, aki mindenkoron – amióta ez a túlokos világ nyakonkba szakadt – azt mondogattam, hogy nekem csak telefonálásra kell a telefon és az lehetőleg legyen gombokkal rajta, ne kelljen simogatni, mint Aladdin csodalámpáját. De ma már néha szeretem, ha elkényeztet a technika, és Sirivel is jól megbarátkoztam, aki (ha van még rajtam kívül valaki, aki nem tudná) az iPhone robotja, és aki hozzám megnyerő férfihangon beszél, ha kérdezem. Egyszer mondtam is neki, Siri,Siri, maga levesz a lábamról a kedvességével és alaposságával. Mire rávágta: nem célom levenni a lábáról, sokkal inkább hasznossá szeretném magam tenni. Mondom, ez rendben is van, mégis lenyűgöz, mire ő: nem értem, mire utal. Mindig elfelejtem, ő egy robot, aki csak egy mondtaot ért, de nem utal vissza az elhangzottakra…

Hullámlovasok. A szerző fotója

Szóval a telefonom megdöbbentő dolgot mutatott nekem ott Santa Monicán azon a délelőttön, ami talán csak nekem volt megdöbbentő abban a tömegben, az 534-es busz. Ez ugyanis Malibura megy, és éppen mellőlem. Onnan gondolom, hogy másnak ez nagy meglepetést nem okozhatott, mert sokan várták, legalábbis többen, mint ahogyan azt egy Malibura tartó buszhoz az ember elképzelné. Az egydolláros fuvar után kicsit felbátorodva, ám mégis kétkedve léptem a sofőrhöz a tarifa iránt érdeklődve.
– Egyhetvenöt – mondja.
– Na, az nem sok! – ismerem el.
– Nem. – ad nekem igazat a volán mögül – Bár, megkérdezném, ma hova szeretne eljutni?
Biztos hallott rólam ez a sofőr, hogy itt ez a dundi, kopasz, tabajd ember, sertepertél a világban, és fel-felbukkan bizonyos helyeken, ahol ide vagy oda el akar jutni.
– Ma?… Ma Malibura.
– Akkor jó irányban haladunk – biccentett, és ez megnyugtatott, bár akkor már nem volt bennem kétség, hogy rossz felé mennék esetleg.
Mentünk a busszal kanyargós tengerparti úton, pazar kilátással, amint mondottam, különlegesen szerencsés domborzattal áldotta meg a természet Kalifornia ezen részét, jobbról a Santa Monica-hegység magasodik fölénk, balról lenn ott a Csendes-óceán kékesen virító kristálytiszta vize, ami semennyire nem fogható az Atlanti-óceán vaskos vizéhez New York partjainál, ami legtisztább pillanataiban is csak világosbarna.
A hegyet patakok szabdalják kanyonokra, és a klímának megfelelően sok helyütt sivatagi növényzet tarkítja a hegyoldalt, kaktuszok, alacsony bokrok. A Hargita látványán nevelkedett embernek, aki pálmafát először majdnem harmincévesen, Floridában látott, fura párosítás a páradús meleg, és felváltva, pálmafákkal illetve kakltuszokkal belakott hegyoldal. Ugyanakkor gyönyörű. Persze, nem nyűgöz le annyira, mint a Hargita,a melyik ma is hatása alá kerít, ha arra kóborlok, de teljesen más, új élményt nyújt.
– A kereszteződésnél sokszor ott legelnek az őzek a pázsiton – szólal meg mögöttem egy hang. Mikor hátrafordulok, látom, hozzám beszél, és kamerámra mutatva, szól, hogy nagyon jó kis túrahelyek vannak errefelé, s ha nem más, a kilátóba menjek egyszer fel, ha nem is most, mert azt nem szabad a magamféle fotográfusoknak kihagyni.
Noha csavargásaimra nem szeretek magammal vinni senkit, aki nem a lelkemhez legközelebb álló körökből származik, egyszerűen csak azért, mert egész életemet emberek közt élem, idegen emberek közt, az ilyen felfedezőutakat olyan intim dolgoknak tartom, amit az ember nem könnyen oszt meg olyanokkal, akikkel nincs közös életútja – most mégis jólesett, hogy az idegen helyi ember megszólított. Így társalgásba elegyedni idegenekkel is nagyon kellemes, és mind többször kapom magam azon, hogy odahaza, New Yorkban is tartalmas beszélgetésekbe bonyolódom idegenekkel.
A férfitól aztán részletes útbaigazítást is kaptam a túrához, ha majd esetleg sort kerítenék rá. A busz közben már Malibuba érkezett. Nem egy tömbbe sűrített település, hanem a parttól a hegy tetejéig mindenhol vannak házak, kisebbek-nagyobban, egy-egy bevásárlófalu köré is foltokban épültek kisebb települések.
Egy vak házaspár is utazott velünk a buszon. Nem nagyon értettem, hova és miért. Mert a mexikói vendégmunkásokat még megmagyarázom azzal, hogy valamelyik ház személyzete, és dolgozni mennek, de őrájuk semmi magyarázatom nem volt.
– Van itt valahol egy Starbucks? – kérdezték a sofőrtől.
Persze, azt tudtam, hogy nem a kávézó miatt buszoztak ki ide a városból, mert Starbucks akad minden utcasarkon, emiatt csak nem kell buszra szállni. Mondja a sofőr, hogy van, éppen a végállomáson.
– Úgy gondoltuk mi is – mondják amazok – Majd oda beugrunk pisilni. Egy starbucksban kell lennie vécének.
– Kell. – hagyta helyben a sofőr, és befordult a végállomásra.
Nem tudtam meg, dolguk végeztével a többiek hova mentek, mindenki valahol felszívódott a környéken, pedig még csak járda sem volt, az út meg elég forgalmas ahhoz, hogy azon bárki is gyalogoljon. Rajtam kívül. Járda ugyanis valóban csak annyi volt, amire az ember leszállt a buszról. Mint egy lábtörlő. És kész. Onnan út sehova, semerre. Csak az országút. A Starbucksba is csak autóút vezetett, emezek azon tapogatóztak el a bejáratig, én pedig a biciklisávban indultam el a tengerpart felé.
A nyilvános strand hozzám közelebb eső része szörfösökkel volt tele, odébb napozók és labdázók voltak. Malibu strandja – igaz hét közepe volt épp – nem volt túl zsúfolt.
A délutáni verőfényben a hullámlovasok szántották a tarajos vizet, a félkörbe ívelt öbölre magasodó hegy oldalá a tengerig sorakoztak a párás napos-ködös fátyolba burkolózott házak. Másik oldalról a napsütötte parton sütkérezett a délután. Nem is akartam én innen aznap tovább menni semerre. Úgy gondoltam, ezt a csavargást leginkább egy jó fürdőzéssel koronázhatom meg az átlátszóan tiszta óceánban.
Amikor az esti dagály már mind közelebb ért a lábamhoz a parton, a nap pedig elkezdett színeket rajzolni az égre, magam is elindultam a parton felfelé – egy vagy két buszmegállónyit.Elmenőben egyet még csobbantam és úsztam az alkonyban búcsúzásként, majd perlekedő sirályok kíséretében, akik tollbakaptak valami elhajigált szendvicsen az egyik kukánál, visszasétáltam az esti buszhoz.
– Akarja, hogy lefotózzam az alkonyatban? – kérdezte egy nő a megállóban, és intettem, köszönöm, nem. De szóba elegyedtünk, és megmutattam neki, miket fotóztam aznap. Elismerően bólogatott, majd hozzátette, hogy legközelebb ne hagyjam ki a kilátót sem, a Heathercliffet, mert oda a magamfajta fotósok mindig kimennek.

Megfogadtam, hogy semmiképp sem hagyom ki, ha majd megint erre csámborgok.

Forrás: Égből kapott mesék